Oldalak

Zalan

Lilypie Fifth Birthday tickers

Kristóf

Lilypie Kids Birthday tickers

Balázs

Lilypie Kids Birthday tickers

4.12.12

tél lett

Igen, végre(?) havazik. November végén fura volt úgy sétálni az utcákon, hogy pulóveres időben karácsonyi díszekbe botlottunk úton-útonfélen. Viszont a két legnagyobbam épp Pesten van - én itthon a két legkisebbel, akik alszanak, mekkora mákom van már -, és épp elindultak hazafelé, én meg aggódhatok.

De azért jó a hó, a hideg, én szeretem, csak fel kell(ene) rendesen öltözni, és nem kéne mindenhol olyan brutális meleget csinálni, hogy secperc alatt leizzadjak, mondjuk egy üzletben. Ez amúgy is veszélyforrás, ha van nálam/velem egy gyerek, aki eltűnik, felborít, kitalál valami őrültséget. Legjobban a gyerekorvosnál tudok megizzadni, de mostmár az ovi is erősen ilyen hatású.

Advent van, és nekem nincs hangulatom, a koszorút azért összedobtam pár perc alatt, a naptárak, díszek egy része is felkerült, de igazból nem érzek semmit, max. szomorúságot. Nincs, kinek csináljam a dolgot. Kristóf mintha már kapisgálna valamit a dologból. legalábbis a karácsonyfát, Mikulást, ilyesmiket felismeri, de mivel még a holnap-tegnap jelentésével sincs tisztában, csodát nem várhatok. Tegnap este mondtam altatás közben, hogy most már legyen szíves csöndben maradni, mert holnap ovi. És csodálkozva+mérgesen közölte velem, hogy "nincs ovika, sötét van, alvás van".. És itt patthelyzet alakult ki. Januártól majd egy asztali naptáron megpróbálom ezt tanítani neki, valahogy szemléltetni kell a kis vizuális agyának ezeket a dolgokat, nagyjából már kitaláltam, hogyan is lesz, de olyan nagy témakör ez az idő, és szorosan kapcsolódik a napszakokkal, időjárással, évszakokkal... Szóval nem könnyű feladat az idő látható és érthető szemléltetése. És persze Balázs is szólt, hogy ne fáradjak miatta, ő már túl nagy ehhez. (Barátnője is van, mondtam már?)

És persze évfordulónk is van már, a diagnózisunk évfordulója, és én újra gyászolok valamiért. Azt hittem, már vége, hiszen én vagyok a szuper anyuka, aki erős, és vidám, és teszi a dolgát, és húú, de ügyes.. Egy nagy fenét, ahogy bekapcsoltam a tavaly youtube-on összeállított zenés anyagot karácsonyi dalokból, a gyerekek hallgatták a tv-n - mert persze a zenét is látni kell, ha magnón kapcsolom be, állandóan néznek mögé és keresik a képeket, kicsi autik -, én pedig csak sírtam és sírtam, és azóta sem hallgatom jó érzéssel. Zalán megbabonázva nézi a képernyőt - mostanában rácuppant a zenére nagyon -, Kristóf pedig minden dal végén közli, hogy "na, vége". Hát, ez is egy vélemény, pechjére folyamatos lejátszás van beállítva.

Persze azért továbbra is csinálok mindent, amit kell, gépiesen főleg, most nagyon nehéz, legszívesebben bevackolnék magamnak, és egy hétig csak olvasnék, filmeket néznék, és nem szólnék senkihez. Micsoda perverz vágyaim vannak, óó!

Hogy mégis pozitív maradjak, meg kell emlékeznem róla, hogy sokkal jobb általában minden, mint tavaly volt, Kristóf ugrásszerűen fejlődik, mert pl. már ismeri 10-ig a számokat, a számjegyeket is felismeri, meg is mutatja az ujjain őket, napról-napra jobban beszél, igaz mindenkit megtéveszt a sok echoáliával, amit viszont helyesen használ, így néha igazi kis választékos beszélgetőpartner, aki pedig nincs vele 24 órát/nap, az nem tudja, hogy ez bemagolt szöveg. Ma az egyik gyógyped mondta, hogy Kristóf megkérte, rajzoljon neki egy tejesdobozt, egy rugót, és egy hot dogot. Utána megdicsérte, hogy "na, ügyesen rajzoltunk", és a hot dogra azt mondta, "nyámnyám". Nos, ez mind a Mickey egér játszótere című rajzfilm egyik epizódjából van, a hot dog neve ott csámnyám - a hot dog holdi neve (elképesztő, micsoda elmeroggyant meséket nézek). A gyógyped pedig ezt az okossága melletti példaként hozta fel. Nem volt kedvem megcáfolni. Mert amúgy okos. Csak fura:) Meg én is az lennék, ha azt bizonygatnám valakinek, hogy dehogy, nem okos a gyerek, csak szivacsból van a memóriája (erős képzavar, bizony).

És milyen jó, hogy mindezt leírtam. Mert tudom már, mi fáj olyan nagyon hetek óta. Zalán. Akit nem is gyászoltam még meg, csak fejest ugrottam a fejlesztésekbe, vizuális eszközökbe, napirendbe. Kis szünetet kell tartanom, azt hiszem, Zalussal kiveszem ezt a hónapot, és csak szeretem. Van egy olyan tippem, hogy az autizmusa januárban is köszöni, meglesz.

Hát, ez a mi, szokásos keserédes történetünk:)

Jah, mivel itt már megint rámszóltak, hogy betelt a Picasa webhelyem, azt hiszem, ezt jelnek tekintem, és hagyom a fenébe az egész blogolást. Amúgy sincs már sok értelme, mindenki a Facebookon tölti az idejét. De még alszom rá egyet. Most azonnal:)

22.11.12

Még a tél előtt

Természetesen SEMMI időm nincs - túl azon, hogy nyilvánvalóan az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen, és nálam mostanában nemcsak a blogírás esett áldozatul -, de egy picit mégis szakítok, hogy elmondjam, egy nagyon kimerítő tanévkezdés után mostanában kezdenek helyrerázódni az események nálunk.

Mert persze én azt reméltem, hogy több időm lesz így, hogy Kristóf ovis. Hát nincs, egyáltalán, sőt, ugyanis úgy gondoltam, hogy a temérdek időmben felvállalok néhány extra dolgot. Mint könyvek olvasása. Angolozás. Tanárként is. Továbbképzés autizmusból. Ismerkedés Angliával:)
Az ovi is nem kevés kihívást adott, mert persze SZMK-s szülő vagyok (pénzt nem kell itt szedni, a több vállalható), vizuális segítségeket készítek a csoportnak, kártyákat nyomtatok, írtam újságcikket, és forgattak is velünk - oké, a helyi tv -, itthon, még nem láttam a végeredményt. Szóval én vagyok az Anyuka, Akihez Mindig Lehet Fordulni Mindennel. Sebaj, Kristófot imádják az összes óvónénik, és ez mindent megér:)

Tehát el vagyok havazva. Tetézve ezt egy rosszcsont-ördögfiókával, aki nem beszél, ellenben harap, rengeteget hisztizik, nagyon erős akarata van, de olyan okos, mint a föld. Vagy a nap:) mit tudom én, milyen hasonlat illik ide. Csak sok-sok türelem kell hozzá, de mivel az alvása finoman szólva is hullámzó, ezért az én  türelmem is az. De mostanában mintha egyre többször kihallanám az "anyá"-t Zalus halandzsájából, és a PECS-el úgy kommunikál, mint egy igazi gyerek. Persze amúgy igazi gyerek, csak épp egy igazi fura gyerek.
Valamelyik nap kiborítottam elé 5 fa kirakót, másodpercek alatt - szinte oda sem nézve az éppen kézbevett darabra - rakta ki őket. Gyorsabban, mint Kristóf, pedig ő sem gyenge a dologban finoman szólva.

Kristóf pedig úgy beszél, mint az álom, pár példa tegnapról.  "Nem adom oda Balázs a labdát, az enyém!" "Gyere Zalán, tapsolj velünk!"" Nem megyünk sétálni, sötét van, apa dolgozik." Persze kicsit érdekes hangsúlyozással  de gyönyörűen használja a névmásokat is (autistáknál nagyon problémás), bólint s mondja is az igen-t (szintén hatalmas dolog nálunk) válaszol a kérdésekre (többé-kevésbé), és egyáltalán, szociálisan és kommunikációban is hatalmasat fejlődött már az ovikezdés óta is. Csak ámulok és bámulok. Persze fejlesztjük is gőzerővel - ahogy Zalust is csak őt még nem annyira, mert vele még nehezebb -, és van eredmény, és ezért jelentkeztem mentorszülőnek, hogy tudjak segíteni más gyerekek szülein, mert van remény és van fejlődés. Eljutottunk oda, hogy az autizmus már nem probléma és gond nálunk, hanem egy kényelmetlenség  ami meglehetősen sok időt, tervezést igényelve megugorható vagy leküzdhető, de mindenképp egy olyan teher, amit lehet viselni.

Balázsról is lenne mesélnivalóm, de mivel nyomatékosan megkért, hogy NE, ezért nem mesélek. De nagyobbrészt jó dolgok ezek a hírek, egy napról-napra változó kamaszról, aki a durva modora mellett nagyon értékes/érdekes kis emberkévé érik.

3.10.12

Remélem, lesz még jó idő

mert a játszi hiányzik Kristófnak. Főleg, mert megtanult lecsúszni ezzel:


És mert olyan jól elfáradnak a végére, hogy tuti alvás lesz belőle. Persze egy szavam sem lehet, mert lehet találgatni, honnan van időm most is blogolni. Miután már fel is mostam.

Alszanak:D Délután, mindketten.

Az álmosító ősz pozitívuma.

2.10.12

Oviból hazafelé sétáltunk

gyerekekkel ez egy jó órás út (azzal együtt, hogy Zalán babakocsiban van, egyébként 3-4 órás program is lehetne), a szép idő végeztével ez el fog tűnni, maradhat a tömött busz/autó.
 Ilyenkor mindig útba ejtettük a szaladgálós szökőkutat, amit nagy melegben ofcoz meg kellett csodálni, és amit Kristóf következetesen "játszóvíz"-nek titulál. És milyen igaza van:)

Olyan ez a pici

mint egy mesefigura.
Ahogy néz a kerek szemeivel, némán, elvarázsolt királyfinak gondolom:)

A diagnosztizáló mondta, hogy olyan, mint egy baromi elfoglalt kis pasi, egy kisfőnök, aki egész nap jön-megy, intézkedik, mindig töri a fejét valamiben, és nincs ideje ránk, haladókra:)

És nekem különleges helyem van a szívében.

1.10.12

Kristóf az oviban

Ilyen beszokásról álmodik minden szülő:
Kristóf egy könnycsepp, szájgörbülés, nyafogás nélkül vette az akadályokat. Hiszti is volt persze, de nem azért, mert nem akart maradni, neadjisten, haza akart volna jönni, hanem nehéz volt alkalmazkodnia az otthoninál jóval szigorúbb szabályokhoz. Ez a drákói szigor persze annyit takar, hogy nem akart bemenni az udvarról, nem akart leülni enni, vagy épp nehezen várta ki a csoportszoba takarítását, nem értette, miért zárják be előtte az ajtót, mikor ő már játszana. Vagy tanulna. Vagy bármit tenne, csak az érdekes új helyen tegye.

Így megnőtt a kismanó, aki mára már mintaszerűen tartja a szabályokat, és az óvónők elmondása szerint úgy simult bele az ovi életébe, mint egy boldog kismadár. Nevet, csacsog, aktív, kedves,  barátkozó.
Nagyon jól fejleszthető - ezt már tudjuk:D -, nem agresszív, és okos.
És ami a legszebb, azóta ismét ugrásszerűen fejlődik a szókincse főleg, de a kognitív képességei is, jóban van a színekkel, formákkal, mostanában már számol is, irányokat tanulja, és elkezdett kérdezni :DD

9-en vannak a csoportba, mindannyian sni-s (sajátos nevelési igényű) gyerekek, már voltak fagyizni,
sétálni, vadasparkban, szüreteltek, szőlőt préseltek, minden nap élmény.
Nálunk az a szomorúság, ha nincs ovi, és nem tudunk menni a gyerekekhez, sajna péntek óta itthon van Kristóf egy kisebb, de lázas náthával, nagyon várja már a szerdát. (ha már itt tartunk, én is)

torna az első nap, és huncut-huncut Kristóf


30.9.12

Megdöbbentő

mennyire nem tudok írni mostanában.
Persze, mondhatnám, hogy nincs idő.
Vagy hogy olyan dolgok történnek, amiket nem akarok, nem tudok a nyilvánosság elé tárni.
Vagy hogy nem tudom visszaadni a történéseket, a gondolatokat.

És ez mind igaz.Sőt, egyéb érveket is fel tudnék hozni a blogolás ellen. De nem akarok, mert ettől még továbbra is szükségem van rá. A blogírás kontra listám ugyan hosszabb, mint a pro, de a legerősebb, az emlékezés és a kibeszélés nagyon erősen jelen van.
Ezért írok időnként, bár bejegyzést naponta fogalmazok.

Van óvoda. És van egy oviimádó nagyfiam, aki tovább szárnyal az új közegben, és a reggeli ébresztésnél elég annyit súgni a fülébe, hogy megyünk az oviba, a gyerekekhez, máris tágra nyílik a szeme, és akár már indulna is.

Van egy picike, aki 2 éves és 3 hónapos kora ellenére sem beszél, és aki szintén diagnózist kapott. Ellenben csillogóan értelmes, és magától megtanulta a PECS-es kommunikációt, így nincs annyira bezárva. Szerencsére egyre többet van velünk - az elmúlt egy-két hónap bezárkózása után ez nagy öröm.

És van egy igazán szuper nagyfiam, aki ezüstérmet szerzett egy teniszversenyen, a fél életét továbbra is a pályán tölti, bár néha beiktat némi bulizást is, és újonnan tapasztalt érdeklődéssel tanulja az új - és példakép!! - tanára földrajz- és történelemleckéit.

Egyébként is elvagyunk, elvileg minden OK, bár a jövő néha kilátástalan, ezért is kell változtatnunk, 2-3 év távlatában gondolkozunk, de már nemcsak álmodozunk, elkezdődött a komoly tervezés. Lépni kell, mert a jövőnk így bizonytalan.

Mindig remélem, hogy sikerül leírnom a gondolataimat, és talán sikerülni is fog a jövőben, de mire a rövid helyzetértékelés végére értem, természetesen eléggé el is fáradtam..

15.8.12

3. életév felé

Amúgy meg, sokat változnak a kicsik
Pár napja még eléggé kétségbeesett voltam, Zalán befordult. A vidám, vigyorgó, örökmozgó szöszke napszámra csak feküdt az ágyon, esetleg ágy alatt, csövezett az étkezőasztal alatt, vagy az ölemben pihent.
Nem nézett senkire, időnként sírt, néha hosszú percekig járkált fel-alá, és senki másról nem volt hajlandó tudomást venni. Bezárkózott.

Mióta a nyaralásból hazajöttünk, sokat javult:) Sokat nevet - általában úgy tűnik, ok nélkül, de legalább már nem sír.
Játszik is, kedvenc lett a kirakó, golyóhúzogató.
Magyaráz is, szerintünk azt is mondja, hogy "aggyá". Meg hogy "anya". És időnként már hallgat rám, legalábbis rám néz végre, ha rákiabálok valami rosszaság miatt. És a nevére is hallgat már szökőévenként egyszer.
És puszit ad, majdnem mindig, ha kérem. Csak nekem, hihi:)

Az, hogy igyekszik kitörni a nyakát, hogy mindenben kárt tesz, amihez csak hozzáér szintén enyhült. Mondjuk 100%-os rombolásról olyan 85%-osra. Van még rajta mit javítania.

Elkezdtük vele is a fejlesztéseket, esténként tornázunk, ha Kristóf ovis lesz, majd a napirend következik. Egyelőre nem bírom se fizikailag, se agyilag a két különböző igényt összefésülni.(Persze Kristóf durván 4-5 órát lesz oviban, az oda-visszaszállítás is időt vesz el, de talán lesz kb. 2 órám mindennap csak Zalánra. Egy órám meg minden másra.)



Sokat beszélős

Kristófnál is nagyon beindultak a dolgok, most különösen jó korszakban van.
Az idő 90%-ban egy kedves, értelmes, szociális gyerek, szerintem senki nem venné észre rajta, hogy valami gond van vele.
Na jó, a furcsa kifejezések, amiket használ, és az állandó echolálás - visszhangszerű ismétlése mindannak, amit a környezet mond - azért feltűnőek lehetnek, de inkább olyanoknál, akik nem ismerik az autizmust.

Mert amúgy néha már szóba áll gyerekekkel, sőt, megosztja a játékait, és kérdezi: "Akarsz játszani?"
És akkor játszik - mondjuk választól függetlenül.

Itthon is sokat beszél, kérdez ('Anya, miért fújod az orrod?"), rajzfilmekből idéz (és nagyon intelligensen, általában jókor használja a betanult panelt), fegyelmezi Zalánt ("Zajus, óvatosan, nem szabaaad!"), szóval sokat nevetünk.
Nagyon érdeklődő - a saját dolgai iránt.

A napirend, a PECS szinte csodát tettek vele. Hiszti, könyörgés, ellenkezés nélkül végzi a feladatait,  szedi le a kártyákat, rakja a dobozva azokat, amiket végzett, szemmel láthatóan megnyugtatja, hogy van egy vezérfonala, van egy kapaszkodó, látja maga előtt a változásokat, és ezáltal az nem valami félelmetes és ismeretlen, ki tudja, mi történik majd, hanem egy jól kiszámítható és ellenőrizhető valami.

Olyanok a vizuális segítségek nálunk, mint a fehér bot a vak embernek. Velük működik, nélkülük összezavarodik, botladozik. Részben ez a nem megfelelő beszédértés miatt van nála. Kibeszélhetem én a lelkem is neki, nem tudhatom, hogy megértette-e, amit mondtam, jól értette-e,

Aztán persze, amikor jön az üvöltözés/hiszti (ha gond van, rögtön lehet látni, hogy ez most nem sima hiszti, mert látni a rettegést a szemében, és az iszonyú), akkor nehéz. De szerencsére, mióta jobban ismerem Kristófot és az autizmust, azóta ezek az alkalmak egyre ritkábbak.

A Balcsin volt egy kb. 6 éves kislány, akivel teljes egyetértésben játszottak, homokoztak, fürödtek - gyakorlatilag némán - több órán keresztül. A kislány senki mással nem akart játszani, és valami hihetetlen pedagógiai érzékkel - ha fontos volt - a közlendőjét Kristóf arcába mondta lassan, tagoltan, hogy biztosan megértse. És megértette, és a nap végén nagy köszöngetésekkel és integetéssel búcsúztak egymástól. szuper volt látni.

14.8.12

Tiszta hülye vagyok

.. amikor itt van két (majdnem) teljesen egészséges, szép kisfiam, és van egy nagy-hatalmas kamaszom, aki időnként már komoly férfi és nagyon jó fej, és most nyert ezüstérmet egy felnőtt teniszversenyen:)

És van férjem, aki persze nem érzelmes, és lelkileg időnként nagyon távol van tőlem - hiszen talpig férfi az istenadta, igazi logikus-realista aggyal -, de fizikailag mindig mellettem van, bármit kérek tőle, megteszi, vigyáz ránk és gondoskodik rólunk, és kiáll mellettünk.

Van egy szuper anyukám, aki mindig segít, és imádja az unokáit, és meg is ért engem.

És bár "igaz" barátom nincs, azért vannak nagyon jó ismerőseim, és ha bármi baj van, tudok kihez fordulni.

És egészséges vagyok, és Kristóf az előbb mondta, hogy: "Szép vagy, anya!" Zalus pedig itt ugrál rajtam, és időnként úgy megszorít, ahogy csak bír, mintha a pici teste nem bírná el ezt a nagy érzelmet:)

Hát mondom, én, hogy hülye vagyok, hiszen minden rendben van.

Hosszú, forró nyár

Ez volt-lesz nálunk. Egy végeláthatatlan hosszú nyár, tele programokkal, élményekkel, nehézségekkel . Sem kedvem, sem erőm nem volt ezekről írni, így sajna a feledés homályába vesznek, de legalább minden jól alakul, várom/félem az ovikezdést, az őszt, amikor újra beindulnak a programok, vége a lustálkodós reggeleknek, és a késői lefekvésnek.

Az augusztust már nagyon vártam, mert most vettük ki a szabadságunkat a koraiban is, nyaraltunk Balatongyörökön - nagyon jót és nagyon fárasztót -, még a TSMT-t is felfüggesztettük 1,5 hétre, és Zalus is kimenőt kapott a gyógypedagógusától 2 hétre. Hurrá, hurrá, ez a hét még a féllazulásé.

Sokat kellene sétálnunk, de nem viszem túlzásba, idegesítenek a játszóterek, inkább itthon játszunk, de persze minimum 1,5 órát kint vagyunk, csak épp megvárom, míg apa végez, és együtt megyünk, kisebb az infarktus-veszély. Mert most már Zalán is nagyon ügyesen mászik olyan helyekre is, ahol el sem érem, és nem igazán zavarja, hogy én ott vagyok-e, el tudom-e kapni. Kristóf legalább csak akkor csinál nyaktörő mutatványokat, amikor a közelében vagyok. Vagy még akkor sem, ő azért óvatosabb, mint szélvész-Zalán.(ez most egy nyomdafestéket, monitort -tűrő jelző volt részemről, hangosan és magamban máshogy nevezem)

Sajnos egyre többször cenzúrázom magam, ezért is hanyatlik a blogírói kedvem, és nagyon komoly önismereti, párkapcsolati, egyéb kríziseken megyek keresztül, sokat gondolkozom, egyre jobban változom és valahogy már megint nem találom a helyem a világban. Persze tudom, hogy ez leginkább Kristóf (Zalán?) miatt van, a világ összeomlott, építeni kell egy újat, de az nem kis idő. És megrökönyödöm a környezetem értetlenségén, fafejűségén és senki nincs ezen a világon, akivel teljesen őszintén beszélgethetnék, és ez iszonyú. De ide, ebbe a blogba nem fogok leírni semmilyen agymenést, mert sok olyan ember olvassa, aki személyesen is ismer, és sok olyan ember is, aki, bár nem kedvel, mégis olvas néha, és nem szerzem meg azt az örömöt, hogy lelkivilágomban vájkálhasson.

Most azért ültem le pár percre, mert Zalán iszonyatosan kiakasztott, komolyan, üvöltöttem mérgemben, ő sírt, Kristóf aggodalmasan pislogott körbe, és én megnyugodtam. Ezért is folytatom, mert kell egy szelep, nekem ez lesz az. És ki mondta, hogy mindent le kell írni? Vagy meg kell beszélni? Feldolgozom majd gondokat, mert alapvetően nincs nagy baj. Itt öten szeretjük egymást, a viták meg elsimulnak - ahogy a külvilág is.

De hogy miért is ordítok egy kétévessel, akinek fogalma sincs, mi bajom?! Egy jótündértől most csak sok-sok türelmet kérnék.

19.6.12

2 éves

a legkisebb babánk.

Volt torta - a szokásos mézes csokis szokásosan Mohától -, volt ajándék, egy zenélős és okosítós és püfölős (ezek a kedvencek Zalánnál mostanában), játék és játszóház.

Mit is írhatnék róla? 13 kg és 90 cm. Gyönyörű - egyre kevésbé - szöszke és zöld szemű (mint én, és ugyanúgy látszik a szeme barnának, szürkének is, fénytől, kedvtől, ruhától függően).

És itt akad meg bennem a szusz, mert hogyan is folytassam? Nem sorolom, mit tud, mert már kiderült - bár nem 100%, csak 90, haha -, hogy ő is más.
Nem hazudok, hogy nem fáj. Nem akarom azt sugallni, hogy jó az autizmussal együtt élni, mert marha nehéz. Duplán, két ilyen kicsivel, először azt mondtam, kibírhatatlan. Másfél éves korában - félig nevetve - mondtam, hogy ha ő is érintett, felkötöm magam. Már szó nincs erről, kibírom, bár ha belegondolok, megszakad a szívem, és mivel Zalus egyáltalán nem beszél, még jobban aggódom érte, mint Kristófért, bár már tudom, hogy tehetek érte sok mindent, és nem mindent kell elölről kezdenem.

De nem gondolok bele, mert nincs időm, mert tenni kell és csinálni, és fejleszteni, és gondolkodni, és örülni minden sikernek, és új embereket megismerni. Csak este, mikor alhatnék vagy hajnalban, mikor kilopózom a Xanax-ért (apa aggódik ilyenkor, ezért szedem inkább a háta mögött), akkor nézek szembe vele, hogy olyan az életem, mintha egy gonosz boszorkány megirigyelte volna a nagy boldogságunkat, és ezért megátkozott.

Szeretem, imádom őket, csak félek, mi lesz velük, ha én nem leszek, és ettől pánikolok, és pár hónapja éltem át életem első pánikrohamát (addig úri huncutságnak gondoltam ezt is, mint a depressziót régen), aki azóta is gyakran a vendégem, és bár el tudnám küldeni innen jó messzire, de egyelőre örülök, hogy bírok vele.

És közben érzem, hogy egyáltalán nem vagyok rossz helyzetben - lehetnének súlyosan érintett, szellemi fogyatékossággal társult esetek, vagy lehetnék egyedül, segítség nélkül -, jó "tanáraim" vannak, szépen fejlődnek stb., de mindez csak akkor segít, ha az "új" világomban vagyok, és nem a hagyományosban, ahol a szülők veszekszenek az "átlag-gyerekükre", élik az "átlag-életüket", mert ebben a világban én már sosem leszek itthon, csak percekre.

Hát.. ilyen egy szülinapi köszöntő nálunk. Nem átlagos:)

31.5.12

Pesten töltöttünk egy hosszú hétvégét

Nem a pünkösdit, hanem a május 1-jeit (na, ennyire durván le vagyok maradva) négyen.
Balázs felmentést kért - és kapott -, így övé volt a ház, hívott egy-két barátot is, és még tisztességes rend is fogadott minket hazaéréskor. (Tisztességes, de nem megfelelő.)

Nagyon jó volt, orrvérzésig villamosoztunk és metróztunk, a kicsik (főleg Kristóf, aki természetesen nagy vonatmániás, és mindent vonatnak hívott) nagyon élvezték. Érdekes módon a földalattinál pánikba estek, le is szálltunk róla 2 megálló után. Fura.

De a Vasúttörténeti Park! Nagyon szuper volt, bár a várakozással ellentétben Kristóf az igazi hatalmas gőzmozdonyokra nem sok figyelmet pazarolt, de az erdei kisvasút nagyon tetszett mindenkinek. Még Zalus is lelkesen szorongatta a kapaszkodót, és figyelt körbe, nem akart leugrani menet közben. Nagy megkönnyebbülésemre.

A Közlekedési Múzeumnál hasonló eufóriába csapott át a lelkesedés - Kristóf a modellvasút/terepasztal melletti vagonba felszállt, és 45 percen keresztül hajtogatta, hogy "vonat". Gyerekek, családok jöttek fel, majd mentek tovább pár perc múlva, de én fent ültem Kristóffal és csodáltam a sok kis vonatot. Apa addig legalább az időközben elszunnyadt Zalánnal végigjárta a múzeumot, így legalább ő látott valamit:) Kicsit sikerült a függőnket elcsábítani az autókhoz, de pár perc után rohant vissza a vonathoz, így egy újabb félórás bámulás kezdődött. Jó volt, bár nem feltétlenül találtam egy idő után viccesnek.

A szabadság-téri interaktív szökőkút teljesen lázba hozta Kristófot, boldogan ugrált a vízben, nézte a többi gyereket, de a két játszótér sem piskóta a közelben, Zalán hangosan röhögve pörgött.

Imádom a pesti játszótereket, nálunk a legjobb állapotú is állandóan és jelentősen javításra szorul, ott pedig a legeldugottabb, legapróbb, két panel közt megbúvó játszi is kiröhögi a mieinket:( Utálom, hogy minden Pesten van. És, hogy Pesten van minden...Mivel mostanában kéthetente járok ismét oda-vissza, eléggé röhejes, hogy azért költöztem vissza Nyh-ra 6 éve, hogy rádöbbenjek, mégis minden út oda vezet.

Ugyanis a pesti látogatásunk egyik fő célja Kristóf diagnosztizálása volt. A Vadaskertben jártunk - nem ment minden simán, de ezen nem idegesítem fel már magam -, a lényeg, hogy 2hetente járok pár órára szülőtréningekre. Eddig a vizuális segédeszközökről esett szó, ebből a napirendet már használjuk itthon, és áldásos hatásairól csak hosszan tudnék zengedezni, de hamarosan elkezdjük a PECS-et, a képcserés kommunikációt.

29.5.12

gyanítom, hogy az ovi-téma

több bejegyzést fog megérni. Ez most az egyik "legnagyobb" projektünk.
Nagyon szimpi az óvónéni... persze, vannak dolgok, amik nem feltétlenül tetszenek, de hiába nagyon jó az intellektusa Kristófnak - ezt most már majdnem biztosan állíthatom, több gyógyped egybehangzó véleménye alapján + a saját véleményünk -, egyelőre nem tudja még megmutatni, mert csak a beavatott, jól ismert keveseknek nyílik meg.
Persze ez a kör egyre bővül, már a nagymamák is részesei, plusz a fejlesztőnk, és a tsmt-s gyógyped is, aki - úgy tűnik - még nagyobb szerepet fog kapni az életünkben, de ez is egy hosszabb történet:)

Rengeteg érdekes és értékes embert ismeretem meg, mióta az autizmussal szembetalálkoztam, nagyon sok pozitív élmény ért - jóval több pozitív, mint negatív egyelőre, de persze a közösségi élet majd hozza a negatívot is, efelől semmi kétségem -, és olyan zsúfolt a naptáram, mint réges-rég, mikor még dolgoztam:)

Csak nem sikerül az oviról írnom..
Amikor először bementem a csoportba - akkor még Kristóf nélkül -, nem sok mindent tudtam az auti csoportról (ami egyébként speciális csoport néven fut, és jövőre pl. egy 5éves, más téren érintett kisfiú is oda fog járni, aki például csak mozgásban és táplálkozásban igényel különös figyelmet), és nagyon megnyugodva jöttem ki, úgy éreztem, jó helyen lesz itt Kristóf, mert megkapja majd a speciális figyelmet és segítséget. Megnyugodtam, szinte az óvónő nyakába borultam örömömben:)
Persze, milyen a világ, azóta több negatív véleményt is hallottam a csoportról - nem is az óvónőről, hanem az egész helyzetről.

El is bizonytalanodtam, de végül mégis itt maradtunk, több okból is:
- auti speciális fejlesztést kap a fiam, teljesen ingyen (ez a bp-i auti alapítványnál 5400 ft/óra, és hosszú várólistával dolgoznak);
TEACHH-módszer, Ayres-terápia, Zeneterápia, babzsákos foglalkozásokkal, sok-sok vizuális segítséggel
- kis csoport, egyelőre 9 fő, lelkes és kedves (!) segítőszemélyzettel;
- integrált óvodai környezet az udvaron, rendezvényeken;
- együttműködnek az Esőember Alapítvánnyal (ami talán szeptembertől kezdi újra aktívan a működését Nyh-n és "természetesen" az én közreműködésemre is számítanak);
- és legfőképp a szimpatikus, aktív, lendületes, tájékozott óvónő, aki mellé most keresnek egy másik gyógyped óvónőt, mert az előző társa elment (aminek nagyon-nagyon örülök);
- férjnek is nagyon tetszik - nem utolsó szempont.

Kristóf pedig nagyon jól érezte magát az ovi udvarán - beljebb még nem sikerült csábítani -, harmadszorra már örömmel ment be, első alkalommal egy laza félórás nemakarom hiszti következett, második alkalommal már csak 10 perc volt az egész, egyszer talán az ovi épületébe is bemerészkedünk..

A képeken nem szerepel a pörgős játék, amit a normál gyerekekkel folytatott - akiktől az első pofonokat már el is szenvedte, fizikailag és átvitt értelemben is -, és ez jó, nagyon jó (nem a pofonoknak örömködöm). Mert kell a speciális fejlesztés, de szükség van a normál kortárs játszótársakra is, főleg, ha olyan nagyratörő álmaink vannak, mint normál iskola (az ideális az alapítványi, kis létszámú lenne, de ki tudja, lesz-e ilyen egyáltalán, és nem törli le a föld színéről is a kormány őket, ahogy tűnik, és lesz-e rá pénzünk;de, ha Kristóf jól működne az oviban, talán.tudnék  valamennyit dolgozni, és így megkeresném rá a pénzt, mert a napi megélhetéssel - egyelőre és hála Istennek - nincs problémánk). És itt talán a többi gyerek is jóval "érzékenyebb" a másság tekintetében (na jó, ezt még nem tapasztaltam, de reménykedem, én, a javíthatatlan optimista).


biliügy

Olyan nagyon ügyes nagyfiam van:D
Itthon immáron szobatiszta, sőt, éjjelre is, ami még egy átlaggyermektől sem feltétlen elvárás 3 évesen (és 4 hónaposan).

Ha sétálunk, elmegyünk 1-2-3 órára, simán kibírja, és csak itthon ül rá a bilire, egy-egy nagyon heves játék közben fordul elő kisebb baleset, de már nem mindennapos.

Persze semmi nem megy simán, mert csak a bili, csak itthon;) úgyhogy van még feladat előttünk, de megoldjuk, csak türelem. De mindenképp lényeges életszínvonal-ugrás következett be a családban, mivel ebben a hónapban már nem csak bugyipelust vettünk Kristófnak, és abból is megvan még a csomag 2/3-a.

Mindig van minek örülni és büszkélkedni és reménykedni:D

22.5.12

tisztelet




Bár az előbb siránkoztam, hogy semmi időm, tudtam, hogy ezt a bejegyzést muszáj megírnom. Mégha jóval rövidebb is lesz, mint amennyi gondolatom lenne a témáról. Nagyon kíváncsi vagyok, mit ír a témáról Altair, és a többiek, de majd csak akkor olvasom el, ha végeztem az enyémmel.

Közhelyszámba megy az a kijelentés, miszerint a kor, a nem illetve bármilyen állapot nem jogosít fel a tiszteletre. Mert ne tiszteljünk már valakit csak azért, mert szerencsésen életben maradt mondjuk 80 éves koráig. Vagy mert nőnek született, és ezért gyengébb/törékenyebb, mint a másik nem. Vagy mert sokat tanult/szerencséje volt/jó helyre született, és ezért "magas" beosztásban dolgozik stb.

Kétélű fegyver ez, azt gondolom. Nem véletlenül tisztelték az öregeket a korábbi társadalmakban, most már én is tudom (elmúltam 40 a napokban, khmmXD ), hogy az a tapasztalat, és tudás, amivel egy idősebb rendelkezik, nagy segítség lehet(ne) egy fiatalabbnak. Más kérdés, hogy bizonyos életszakaszokban nem kér belőle. Főleg, ha kéretlenül tukmálják rá.
Nem véletlen, hogy a nőket is tisztelték korábban, hiszen a nőkből anyák lettek, teremtettek, háztartást, családot irányítottak, gyereket neveltek, a jövő generációját - nem kis feladat ez. Mióta "egyenrangúak" vagyunk, emellett csinálhatjuk a férfi munkát is, épp csak kevesebb pénzért.
A sok tanulás, a magasabb pozíció pedig - ha mást nem - ad egyfajta rálátást az életre, az összefüggésekre, legalábbis én így tapasztalom. És ez persze csak az én véleményem, és 20-30 évesen sem így gondoltam.

Viszont mindezek nem jelentik azt, hogy a tisztelet jár valakinek. Tisztelet minden embernek kellene, hogy járjon, azért, mert ő ember, egyedi és megismételhetetlen, mert teszi a dolgát, és hozzájárul a mi világunkhoz. De csak akkor, ha cserébe tiszteletet kapunk. És szerintem már annyira elszoktunk attól, hogy a tisztelet jár, a jóindulat alap, a pozitív gondolatok boldogságot gerjesztenek, hogy valahol ez nagyon elsikkadt.

Egy példa, amit kommentelni sem tudnék igazán.
Nyh belváros, biciklisáv a járda mellett. 2 fiatal fiú - vagányak, 15-16 év körüliek - gördeszkával és görkorival állnak a biciklisávban és beszélgetnek. Elfoglalják ugyan a biciklisáv felét, de azért még kényelmesen el lehet mellettük férni (új építésű a bicikliút, ügyeltek a megfelelő méretekre, simán elfér egymás mellett két bicikli is).
Öreg bácsi jön, kis kanyart kell leírni a fiúk miatt, és "persze" beszól:
Bácsi: - Mi az istenért nem mentek innen?
Fiú: - Ki lehet kerülni.
Bácsi: - Ez bicikliút, te ÖKÖR!
Fiú: - Most miért kell kiabálni, simán el lehet férni!
Bácsi: - Majd mindjárt megmondom neked, TE HÜLYE! ANYÁD!

(A fiúk röhögtek. De egyik sem emelte fel a hangját, nem mondott csúnyát. De biztos nem jut eszükbe a tisztelet szó.)

back to reality

vagy legalábbis a normál kerékvágásba. Úgy tűnik, meggyógyultak a gyerkőcök (az összes), meg is erősödtek, most ugyan még felborult alvásrenddel küszködünk (Zalán ma pl. 11-kor ébredt), de majd csak sikerül visszazökkennünk.
Időm ugyan még nincs írni, mert ez az össze-vissza alvás nem segít a rutin kialakításában.

Viszont már tuti, hogy Kristóf szeptembertől ovis lesz, felvették:D

A többi fontosat meg majd csak megírom apránként (egyelőre még a fejlődésről "kötelezően" vezetendő naplóm is max. hetente frissül, ami nem egészen jó). Ráadásul nyáron sokat vagyunk a levegőn is, érthető okokból.

10.5.12

Betegségek vannak

Sajna nagyon ránk jár a rúd, már kb. 2 hónapja egyik kórságból a másikba zuhanunk. Most a két kicsi beteg, egész nap szinte felváltva lázasak. Nagyon nem könnyű. Főleg Kristóf szenvedi meg most a betegséget, ő, aki simán horpaszt 9-10 órákat egyhuzamban éjszaka, most akár 5 percenként is ébred - persze a láz miatt nem tud jól aludni, nyüsszög, tekereg, siránkozik.

Azért két baj között történnek jó dolgok is, és programok is, csak épp, mire megörökíteném már el is szabadul a kórházi légkör itthon.
Egy vázlat, amiről szeretnék kicsit bővebben írni:
Autizmus Világnapja körüli rendezvények
Nyílt nap az oviban
Ismerkedés az ovival, beiratkozás
Szobatisztaság ;)
Bp-i 4 napos hosszú hétvégénk kivizsgálással, Vassúttörténeti Parkkal, Közlekedési Múzeummal egybekötve
Kristóf fejlesztésen
TSMT tornát kezdtük
Zalán még mindig nem beszél, cserébe rossz, mint az ördög :D
Sajnos új a gyerekpszichiáter - nagyon szomorú
Van egy varrógépem, már elkészültek az első munkáim - függönyök, nem egy nagy szám
Balu teniszezik és néha már nem is kamasz, hanem komoly ifjú - egyelőre csak percekig


Most épp ennyi, ez jó is lesz nekem az elkövetkezendő hetekre:)

18.4.12

vékony, mint az ujjam

Ez Zalán. Lefogyott a nagy betegségben, a nyakán látszik, a karján és a lábán.
Soha nem voltunk még kórházban, egyik gyerekkel sem, én is csak a terhesség-szülés alatt láttam belülről ilyen intézményt, és a nőgyógyászatot összehasonlítva a gyerek (!) fertőző osztállyal - mintha két külön világegyetemről beszélnénk..

De már kezdi visszanyerni a súlyát, szépen eszik-alszik (na jó, az esti elalvása valami botrányosan nehezen megy), és ugyanolyan rosszaság, mint volt.

Viszont nem beszél. Semmit. Kevesebb, mint két hónap múlva 2 éves, és semmi. Lehet, nem aggódnék amúgy nagyon, de az előzmények - Kristóf :D - ismeretében nem tehetek mást. Hiába tudom, hogy nem tudunk mit tenni, ha baj van, akkor sem, de mindig figyelem: árgus szemmel keresem a jeleket, és néha találok is. De persze korai még bármit beképzelnem, Kristóffal a héten kezdjük a TSMT tornát,http://csodavar.blog.hu/2011/10/19/tsmt_2 aztán következik Zalán is.

Na persze most is megy a halandzsázás, visítozás, a saját nyelvét bírja használni a kiskrapek, és mintha a kórházban hallottam volna kétszer is azt, hogy 'anya', de amilyen fáradt én akkoriban voltam, semmiben nem lehetek biztos:D




Biliügyek

Négy hete kezdtük. Nagy gond volt ez nekünk, és az elmúlt próbálkozásoknál sose sikerült eredményt elérni, félretettem hát a kérdést, a vizsgálatok, fejlesztések, napirend miatt nem akartam egy új dologgal terhelni Kristófot - és őszintén szólva féltem is, hogy újra kudarcot vallunk, halogattam hát egy kicsit, de mivel eldöntöttem, hogy tavasztól indul a projekt, és mivel az ovikezdés is szükségessé teszi, belekezdtünk hát.

És, nem teljes siker, de szépen haladunk előre. Szépen használja a bilit - ha a fürdőszobában van is, elkéri kihozza. De ha kint vagyunk, még nem jut eszébe, és vannak még gondok, de haladunk.
Nézzük Elmo "Dobd el a pelus"-át, bilikönyvet, nem lesz probléma, megnyugodhatok végre:)

Amúgy az oviba mehetne pelenkásan is, délig maradhatna, de tudom, hogy senki nem örül neki, ha egy "nagyobb" gyereket kell pelenkáznia, meg amúgy is Köjál (vagymianeve), és engedély. Meg tudjuk csinálni, csak hihetetlen odafigyelés és energia kell - főleg Kristóf részéről:D

Ügyes a fiú, picit több magyarázat és szemléltetés kell neki, mint egy "hagyományos" gyereknél, de tudom, hogy nem szabad felhagyni a beszéddel, kísérletezéssel, mert eredményt érünk el, és az általában ugrásszerű. És nagyon-nagyon örülünk minden kis sikernek, amik rendesen akadnak a mindennapjainkban.
Szerencsések vagyunk.

a nagy

Nagy és szemtelen:D az az érzésem, hogy hónapok óta ezen forgok körbe, de már egész jól kezelem a megváltozott helyzetet. (Nem árt néha nevetni magunkon, és a nagy viccein is, amiket csak a korosztálya ért igazán, de lehet egy kicsit emlékezni, milyen voltam az ő korában: hát... semmivel se különb. Sőt, állandóan volt valamilyen világfájdalmam.)

Jól megy neki a spanyol, levizsgáztak az első könyvből német (ezt mért írhattam?? természetesen spanyol az a tanár) anyanyelvű tanár előtt (amit nagyon díjazok), és jól sikerült a vizsga, a nyelvvizsga-előkészítő csoportba került Balu, ami plusz tanulást jelent, nyilván, de fér még az idejébe bőven, nem aggódom.
Volt némi matek elmaradás, amit többé-kevésbé már kijavított.

Alakulóban az első randi - de erről nem beszél sokat - érthetően:D Úgyhogy én pedig mélyen hallgatok arról, amibe mégis beavatott.

A tenisz viszont nem megy úgy, ahogy szeretné, az edzői és támogatói segítség teljesen hiányzik (ígéretekkel tele a padlás, de a tetteknél mindig mínuszba jövünk ki, hosszú, és csak felhúzom magam), gondolkozik rajta, hogy felhagy a korosztályos versenyzéssel, és amatőrként indul csak. (én nagyon támogatom ezt a döntését)

Itt volt Tomi, a nagy barát Angliából, nagyon örültem neki, jövő nyárra készül Balu hozzájuk dolgozni. Már nem a barátoknál, hanem valahol vállalnának diákmunkát, a szülők is örömmel látják Balázst - régi waldorfos barátság.
Aztán sok időt tölt Lacáéknál, megy az éjszakába nyúló gépezés és tévézés nyilván, de kell a lazítás is.

Sokat játszik a kicsikkel - főleg Kristóffal, szinte minden nap van egy órányi együtt töltött játékuk, zenét hallgatnak, birkóznak és játszanak, napirendbe is beiktattuk - fürdés előtt számítógépezés Baluval. 

Igazán elégedett vagyok a dolgok jelenlegi alakulásával, egyelőre sínen van minden Balázzsal kapcsolatban, és ez nagy öröm nekem.

12.4.12

Diétás húsvét

Sajnos nem egészségtudatból diétáztunk, prózai okai vannak a ledobált kilóknak: kórházban töltöttük az ünnepeket a legkisebbel.

2 hete csütörtökön kezdődött a betegségroham nálunk, Kristóffal, aki köhögéssel, náthával küszködött, kis hasmenés, kedden egy rövid hányás, majd fokozatos, lassú javulás.
Természetesen hamar csatlakozott hozzá Balázs, aki az allergiájának "hála" rögtön továbbfejlesztette a vírust egy jó, kiadós arcüreg-gyulladássá.
Én és Jancsi is beszálltunk a körbe röviden, de csak a nátháig jutottunk el.
És akkor kezdődött a kicsi betegsége is, ő már lázzal, köhögéssel, náthával fűszerezve orvosig is eljutott (Balázst váltotta a dokinéninél). Aztán jött a magas láz, elmúlt, következett a hasmenés, hasgörcs, egyre rosszabbul lett Zalán. Pénteken elmentem egy tenisz-meccsre, ahonnan az első szett után apa telefonhívása riasztott, Zalán folyamatosan hány, siessek haza.

És a fotelben egy karikás szemű, falfehér, lefogyott, erőtlen kisember ült, és már nem is kellett Jancsival semmit átbeszélnünk, pakoltam az utazótáskába, és rohantunk a sürgősségire. Ahol a rengeteg várakozó ellenére egész hamar sorra kerültünk - kiszáradás gyanúja miatt -, és ahol vérvétel-vizsgálat után fel is vették Zalánt komoly kiszáradással a fertőző osztályra.

Most nem fogok kitérni a borzalmas körülményekre, az 1, azaz egy darab VIP szobára - 6000 Ft/nap - (ahová 5 napi kórházi tartózkodás alatt nem sikerült bejutnunk, az ólmos fáradtságra, a sok infúzióra és vérvételre, felesleges protokollra, az ügyeleti időszak doktori ellátottságára, a súlyos beteg szobatársakra, és semmire, úgy általában, mert minősíthetlen volt, és csak szeretném elfelejteni az egészet.

Szerencsére Jancsi váltott engem napközben, időnként egy összecsukható ágyra (4 szobás kórteremben 1 db ilyen ágy volt) is leheveredhettem éjszaka 1-2 órára - ha épp nem volt Zalánra kötve az infúzió, mert kétszer is sikerült a kézfejéből kitépni a branült, így plusz kétszer szúrták meg -, és itthon aludtam pár percet, és lezuhanyozhattam. Anyukám és anyósom felváltva vigyáztak napközben Kristófra, aki angyal üzemmódban működött szerencsére, igazi nagyfiúként.

A végeredmény: Zalán magából kikelve ordít, ha meglát egy fehér köpenyt - vagy akár zöldet, rózsaszínt, mert a takarítónőktől is rájött a pánik egy idő után -, kedden délután jöttünk haza, de még mindig kába vagyok, és csak egy összefolyt massza maradt meg az öt napból, és nem tudom, mikor fogom magam kipihenni úgy igazán, és szerda este főztem meg a sonkát, kalácsot.
Davis-kupa mérkőzésre volt 3 napos jegyünk, amiből összesen 1 db szettet sikerült megnéznem - Jancsinak még annyit sem -, soha többé nem veszek előre jegyet, mindig megszívjuk, de ez volt eddig a legdurvább.
Zalus kb. 1 kg-t fogyott, kicsit bágyadt még és gyenge, de ma végre átaludta az éjszakát is, de az étvágya még nem az igazi - azaz ő szeretne mindenféle nehéz kaját enni: szalámit, rántott húst, rudit, és ügyet sem vet a finom húslevesre, zöldségekre, én pedig nem merek neki ilyesmiket adni. Így jobb híján továbbra is ropit és pufit eszik, de már nagyon unja. De kemény vagyok, mert most igazán megijedtem.

Bent a kórházban tartottam magam, igazából eszembe se jutott, hogy akár sírhatnék is, de amikor az első éjszaka után hazajöttem kicsit pihenni, ahogy kiléptem a fertőző épület ajtaján csak sírtam és sírtam a kocsiban, a lépcsőházban, itthon. És ez nem az a fotogén sírás, hanem az a mélyről jövő, zokogó, kétségbeesett csúnya bőgés.

(Amúgy az elvesztett kilók száma nálam mindössze 3.)

30.3.12

Egy tökéletes világ





Kicsit fajsúlyosabb kérdés, mint a hobbitok ;)

Én nem szeretnék tökéletes világot. Nem is szeretem a szót se, hogy tökéletes, nem hiszek benne, és nemcsak
azért nem, mert uniformizált embereket sejtet a szó, akik egyformán látják a világot.

Épp ezért nem szeretnék bűnözés-mentes életet. Nem mintha nem a nyugalom és a biztonság lenne a fő vezérelvem, nagyon is az. De ha vannak a tömegből pozitívan kilógó emberek - nagy tudósok, művészek, gondolkodók -, az egyensúly miatt kellenek a negatív tartományba nyúlók is. És ha ez az ára a kiemelkedő egyéniségeknek, én hajlandó vagyok - ha nem is örömmel -, megfizetni ezt az árat.

Azt viszont szeretném, ha én határozhatnék a sorsom felől. Ha nem világméretű gyógyszer- és olaj- és más cégóriások döntenének az életemről. Az életünkről. Ha kicsit kiszámíthatóbb lenne ez a világ.

Elfogadom a betegségeket, de gyűlölöm, hogy az ételeink okozzák nagy részüket, vagy a levegő, a nap, a víz..
És gyűlölöm, hogy állandóan résen kell lenni, ha tudatosan és nem butított fogyasztó módjára akarok élni.

De nem akarok tökéletes világot, nekem megfelelne egy elég jó világ is, ahol viszonylag szabadon élhetek, nagyobbrészt félelem nélkül, ahol nem szólnak bele az életembe, és.. nagyon sokáig lehetne boncolni még ezt a kérdést, de maradjunk annyiban, hogy ez a "lehető világok legjobbika".

Ide megyek ma délután

Az Új ÉFOÉSZ Tarnai Ottó Egyesület tisztelettel meghívja projekt nyitó konferenciájára

Címe: Jó gyakorlat az élet kezdetén - autista gyermekek ellátása a korai életszakaszban

Időpontja: 2012. március 30./ péntek / 14 óra
A konferencia helye: Szabolcs- Szatmár Bereg Megyei Önkormányzat díszterme.
4400 Nyíregyháza, Hősök tere 5 sz.

Szeretettel várjuk a témában érintett szakembereket, szülőket és érdeklődőket.

A konferencia programja:
Megnyitó
Az Új ÉFOÉSZ Egyesületet és a pályázati projektet bemutatja Tarnai Ottóné gyógypedagógus

Részleges integráció a Gyermekek Háza Déli Óvodában – speciális autista csoport.
Előadó: Törökné Bajusz Gyöngyi gyógypedagógus

Bemutatkozik romániai partnerünk: Carei -Nagykároly

Autizmussal élő kisgyermekek fejlesztése…. Előadó: Őszi Tamásné
Autizmus Alapítvány Egyesített Gyógypedagógiai Módszertani Intézményének igazgatója

A konferencia zárása.

A konferencia védnökei:
Dr. Vinnai Gyöző kormánymegbízott
Seszták Oszkár Sz.-Sz-B.megyei közgyűlés elnöke

Sorsolás.
A konferencia napján kisorsolunk néhány festményt, melyet művészek ajánlottak fel a Szabolcsi Esőemberekért alapítvány javára. A sorsjegy ára 3oo Ft/db. Sorsjegy vásárolható a helyszínen.

A rendezvény támogatója : A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, A Nyíregyházi Főiskola Esélyegyenlőségi Irodája, a Göllesz Viktor Speciális Szakiskola és Általános Iskola.
Részvételi szándékát kérjük jelezze az alábbi e-mail címen: efoesz.tarnai@gmail.com

26.3.12

Óvoda - újból megpróbáljuk

Azt hiszem, már egy éve dilemmázom Kristóf ovijával kapcsolatban. Teszem ezt úgy, hogy még egy percet nem volt oviban, csak egy beiratkozáson - azt is végigüvöltötte.

Most az új dilemma az integrált kontra szegregált ovi kérdéskör volt. Integrált az a hagyományos ovi - ha megoldható, heti pár óra gyógypedagógus fejlesztéssel -, a szegregált az autista gyerekekkel.
Mindkettőnek van előnye és hátránya, és én nagyon tartottam a szegregált csoporttól, a gyógypedünk is mondta, hogy nem biztos, hogy az lenne jó Kristófnak, mivel nem kívánatos viselkedésproblémákat tanulhatna el más autista gyerekektől. Integrált oviban meg csak az jön számításban - nekem legalábbis -, ami kis létszámú, és tényleg befogadó, nemcsak az emelt normatíva miatt. Mert ugye az SNI gyerekek (Sajátos Nevelési Igényű) 3 gyereknek felelnek meg - létszámban mindenképp, az ovinak járó pénzben sajnos távolról sem -, de egy olyan ovi, aki a körzetbe tartozó gyerekeket sem tudja mindet felvenni helyhiány miatt, gyógypedagógust nem tud/akar alkalmazni, nem megfelelő számunkra, 30-as létszám nem megfelelő, és az óvónő személyéről - mint kulcskérdésről - még nem is szóltam.

Múlt héten végül elmentem az auti csoportba. És nagy kő esett le a szívemről, és ha Kristóf is úgy akarja, ősztől ide fog járni. 8 (max. 10 fős) csoport, két gyógyped.óvónő délelőtt, + egy gyógyped asszisztens és egy dajka.
A két óvónő délelőtt 2-3 órában csinálja a csoportos és egyéni fejlesztéseket, egyébként pedig az udvaron együtt vannak a többi gyerekkel, minden rendezvényben részt vesznek. Vizuális segítségekkel dolgoznak, játékokban pedig montessori-módszer szerint működnek, tökéletesnek tűnik. Főleg az egyik óvónő tetszett meg, szívvel-lélekkel csinálja a dolgokat, elsöprő egyéniség, a héten nyílt napok lesznek, megnézzük apával és Kristóffal is.
Nagyon izgatott vagyok:D

tavaszi díszek


Még az előző Praktika (márciusi) ihletése alapján készült egy villámgyors tavaszi koszorúnk, némi krepp papírból, muffin-kapszliból és persze a szokásos koszorúalapból. Nagyon egyszerű volt az 5 cm-es papírcsíkot rátekerni a koszorúra és összesodort muffinpapírokat ragasztani egy részére - szerettem volna mintás muffinkapszlit, de hajrá újrahasznosítás, itthon általában csak fehér  van -, így tényleg nagyon hamar elkészült és hetek óta kint van az ajtónkon. Mindig gyönyörködöm benne, de én vagyok az egyetlen, más nem méltatja említésre sem:(

Aztán a tavalyi koszorú is előkerült, ami nagyon recycle volt, mert tojástartó dobozból készült, és organza-virágokat biggyesztettem rá - színben nem túl ütős a drága, de nagy kedvencem.

Aztán az elmaradhatatlan wc-papír gurigákból készült tojások az ágakon - amik fogták magukat és kivirágoztak a nagy tavaszra a lakásban (a tojásokat Kristóf festette) -, és a hungarocell gömbökre ragasztgatott kis virágok - mintalyukasztóval készültek - nagyon gyorsan készülnek, és fel tudják dobni a lakás hangulatát.

Mélyen jellemző, hogy ilyesmiket gyártok, miközben a lakásra ráférne némi nagyobb takarítás, ez a ragyogó napfény nem tesz jót a szemnek - még jó, hogy alig látok -, mert minden sarokban pókhálók teremtek és száll a por a labdázásnál, a szekrények tetejéről említést sem tennék, és az ablakok.. Szóval nem véletlen a tavaszi nagytakarítás szükségessége - sajnos ilyenkor már látszik is a kosz. Lélekben már rajta vagyok az ügyön.