Angliában

Hát itt vagyunk, elköltöztünk, új életet kezdtünk Angliában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt nem, hogy nehéz lesz:) Szóval ér minket rendesen a kulturális sokk, az idegenség, a fura angol (én biztos, hogy nem ezt az angolt tanultam anno a suliba), de azért nem rossz. Illetve lesz jobb, biztosan.

A gyerekek szuperül vették az első akadályokat, már van néhány angol szavuk, Balázs is egész jól viseli, hogy szakított a szerelmével és a korábbi életével, mi nagyok pedig igyekszünk jó képet vágni. Az első pár napban iszonyú sokat veszekedtünk, de már sokkal jobb. Már volt állásinterjúm, már elintéztük az ovit, intéződik a suli, bejelentkeztünk orvoshoz, és minden nap egyre jobb. Igazából legjobban a lakásunkat fájlalom, ami tele volt mindennel, amit most hiányolunk, ha kint vagyunk, sokkal jobb a kedvem.

És hát sokat vagyunk kint, járjuk a várost, a parkokat, játszótereket, boltokat, utcákat, nevezetességeket, mindent. Nagy az a Nottingham, és kb. csak az 5%-át láttuk, pedig mindennap legalább 2-3 órát mászkálunk. Családostól, külön-külön pedig mégegyszer ennyit.


Aki idejön, mindenképp egy vagon pénzzel érkezzen, mert - mint bármely más költözésnél - az új hely falja a pénzt.

 Fura, hogy tényleg nagyon változatos az időjárás, pont, mint számítottunk rá, de mégis más úgy elindulni, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. És fura, hogy reggelenként a meleg párás idő kólint fejbe, és a tudat, hogy már megint túlöltöztem, az otthoni csípős reggelekre számítva.

 Nagyon kedvesek az angolok, nagy általánosságban csak ilyenekkel találkoztam, és egyáltalán nem kedvesek pl. a lengyelek. És mindig lengyelnek néznek, bár már hallottam indiai angol szájából a hogy vagy? köszönöm szavakat is.

 Fejbekólint viszont a szemét, ami nagyon ronda látvány, igaz, hogy erről főleg a környék tehet, nem írom, hogy a gettóban lakunk, de azért valami ilyesmi, és várjuk a félév végét, hogy továbbállhassunk, mert rengeteg gyönyörű és tiszta és zöld és gondozott terület is van erre, csak épp ahhoz rendszeres jövedelem szükséges, és az egyelőre még nincs. De lesz, és szerintem főleg addig lesz itt nehéz.

Szóval nehéz itt, mert nem gondolod, hogy az angolok ennyire mások lennének, merthát Európa, és közel van, és kulturális azonosság, hát nem. És nemcsak azért mások, mert ez egy borzasztó sokszínű ország a rengeteg bevándorló miatt. Mások a színek, az illatok, az ízek, és nincs mit tenni, ezeket meg kell szokni. Mi úgy jöttünk ide, hogy beilleszkedünk, nem nézünk magyar tévét, nem rendelünk túrórudit, és nem sóhajtozunk  Trianon után (se semmi más magyar után), és még így is nehéz. De erősek vagyunk és szeretjük egymást, és tudom, hogy a gyerekeimnek a legjobbat adhatom: a lehetőséget.

Olyan nehéz

... bármiről írnom. Mert tulajdonképpen minden rendben van.

De tényleg, Balázs hazajött, sokat javult az angolja, és nem állt le, hanem azóta is rendületlenül gyakorolja - feliratos angol nyelvű filmeket néz (angol felirattal, ha lehet). A legjobb nyelvtanulási mód itthon, ha valaki engem kérdez.

Kristóf nagyon rendben van, minden téren, igazán csak jókat tudok róla mondani. Szívesen hallgat már meséket, nagy öröm ez nekem.

Zalán egyre többet beszél, egyre fegyelmezettebb, szépen haladunk.

Mi is jól vagyunk alapvetően. És túl azon, hogy teljes szívemből gyűlölöm a kánikulát - ahogy mondani szokás, azt is utálom, aki nem utálja -, és lassan már a nyarat is, és hogy riadtan szemlélem az eseményeket, és egyelőre eredménytelenül áruljuk a lakásunkat, sajnos olyan dolgok is történnek a kicsit tágabb családunkban, amik szörnyűek, és borzasztóak, és legszívesebben kifutnék a világból, mert mire is számíthatnék még ezek után idegenektől?! És nem vigasztal, hogy majd megjön a böjtje - szinte leírhatnám a jövőt szó szerint, márha bárkit is érdekelne -, mert ezek a sebek, amiket most okoznak a drága családtagok egymásnak soha nem fognak begyógyulni, és nagyon rombolóak.
Bár már csak a pakolásra várnánk, és elmehetnénk innen, ahol napról-napra kevesebb dolog vonz, ami már nem az otthonom, mert az otthon megvéd, és oltalmaz, és jó ott lenni.

Felnőtt

Balázs elutazott 5 hétre Angliába. Bő egy hét még, mire megjön, és nagyon hiányzik. Elmondhatatlanul.
Persze, büszke is vagyok rá, hiszen egyedül repült, egyedül buszozott be Londonba, ott várta csak Tomi, a nagy barát, egy picit dolgozott is, de a diákokat arrafelé is átverik sűrűn, de nem is ez a lényeg.
Egy kis előleget kaptam a felnőttkorból, amikor sokáig nem látom, napokig nem is hallok felőle, esetleg egy-két mondatot kapok FB-on, pár perc beszélgetést skype-on - imádom a technikát, mondtam már? -, és csak várom, hogy láthassam.

És persze amikor elment, akkor sem én kísértem ki, hanem a barátnője, én csak az erkélyről néztem utána, és ezzel nincs is semmi baj.

Ez az élet rendje, tudom. De akkor miért sírok?

Zalán 3 éves

Először is 98-99 centi. 15 kg.

100-ig számol (na jó, 30-ig egyesével is tud, utána csak tizesével). Megnevezi a színeket, legalábbis a legfontosabb négyet, a formákat (kör, ovális, háromszög, trapéz - sokat játszunk a Colorama-val, mint kiderült), és néhány tárgyat. Ilyeneket, hogy óra, ló, hajó, torta, tea, olló. pillangó, asztal stb.  Legalább 50 szót tud, de perszenem konzekvensen.
Képes kicipelni a szobájából a nappaliba a kis fehér asztalkát, és bőszen mutogatja és mondogatja is, hogy asztal. Kétség ne férjen hozzá.
Persze kommunikációra még ritkán használja a szavait, inkább PECS-el kér, sőt, talán csak egyszer-kétszer fordult el, hogy teát kért úgy, hogy mondta.

A családunkat nagyon szereti, elsősorban hozzám ragaszkodik, ölel, puszil, rámugrik, meggyúrogat - akár a kellemetlenségig is -, de az apja is kedvenc. Jó hír, hogy a két nagymamát kezdi teljesen elfogadni, lelkesen számoltatja őket is.
Más humán élőlény nem érdekli, észre sem veszi őket, de a kutyákon pl. hatalmasakat derül.
Szobatisztaság még messze van, de ha ráültetjük a bilire, mindig produkál valamit. Ha nem, akkor oda

Mióta nincs kánikula, nagyon szépen alszik, persze így is van 1-2 éjszaka, amikor felébred, és vagy sikerül rögtön visszaaltatni, vagy nem, az utóbbi elég rossz hír, mert 3 órás ébrenlétet jelent, s mire elaludna, ébred a család többi része, így én is. (Kánikulában a helyzet katasztrofális, alszik délután, aztán este nem, aztán hajnalban igen, reggel nem, aztán ahogy esik, úgy puffan. Gyűlölöm a kánikulát, és mérges vagyok, amikor az emberek panaszkodnak, hogy mikor lesz már igazi nyár, mert nekem speciel ez a 20-25 fok az igazi, és nemcsak az alvás miatt.)

Az étvágya elég jó, az evése viszont szót sem érdemel, vagyis inkább csak bosszús szavakat, mert sajnos ijesztő mértékben szorul vissza a kedvelt ételek listája. És ha nem kap olyat, amit szeret, akkor nem eszik, csak puffog és őrjöng, és sikít. Semmi gyümölcs, semmi zöldség, szinte semmi. Most megint Kristóf eszik jobban, és jóval változatosabban.

Nagyon szeret úton lenni. Sétálva nagy merészség elindulni, mert vagy jön vagy nem, el már csak ritkán szalad, de akkor nagyon, úgyhogy mindig fogni kell a kezét, de ez a jobbik eset, mert van, hogy cipelni kell. Jön viszont motoron, még inkább futóbiciklin, és biciklisülésben mögöttem. Mehet a busz, autó (bár az nem az igazi), más járművek.

Szörnyen kiszámíthatatlan, nagyon erőszakos, vakmerő és kíváncsi.
Néha-néha együtt játszik Kristóffal. Szeret mostanában vonatozni, autózni, pályákat épít, ezt együtt is tudják csinálni.
Elkezdett labdázni, kicsit még ügyetlenül, és nem túl nagy lelkesedéssel.
Ellenben imád alkotni, rajzolni, színezni, festeni. Festeni főleg, hosszú-hosszú percekre leköthető vele. Szerelni, azt nagyon tudna, de csakis igazi szerszámokkal. Továbbra is őrületes érzékkel nyúl az elektronikus dolgokhoz, és mindent imád, ami hangot ad. És számol.

Tv-t ritkán néz, legalábbis hamar megunja. Szórakoztatni kell, számolni a lépéseit, mondogatni a könyvében szereplő tárgyakat, és feladatozni-feladatozni rendületlenül:)

A rontópálság köszöni megvan, talán-talán enyhült, bár épp ma öntött ki fél liter narancsszörpöt, és fetrengett benne, letépte az autóspálya egyik részét a falról, de már nemsokára vége a napnak.

Kristóf ma

"Zalánnak olyan gyönyörű a mosolya!. És a szép húsos kis lába!"

"Apa, szóljál, ha pisilni kell! Mert nagyon mérges leszek"

"A süni labdává gömbölyödik. A vonat fává gömbölyödik!"

És vagy kettőt már el is elfelejtettem.

erőszak

Miért is lenne érthető, hogy a villamosvezető felpofozta az elélépő nőt?
Alig 1-2 embert olvastam, aki elítélte a pofozkodó villamosvezetőt.

Hihetetlen, micsoda gyűlölet és erőszak buzog az emberekben. Ha a következő szabálytalanságnál - mondjuk tilosban megy át az úton, nem indexel, nem áll meg a zebránál, késve fizeti a csekkét - őt is egy kiadós pofozkodás várná, az rendben lenne?

Nem értem meg, nem érdekelnek a mentségek, adrenalin és társai. Bele sem merek gondolni, mi van, ha fegyver van nála.

IQ-teszt

Aki  érintett, az tudja, hogy az SNI gyerekek Magyarországon Szakértői Bizottsághoz/alá is tartoznak, ők azok, akik döntenek a tanköteles gyerekek oktatásáról (milyen intézménybe mehetnek, milyen óraszámban kell fejlesztést kapniuk, milyen dolgokra kell figyelniük a pedagógusoknak). Persze hamarabb is előírhatnak korai fejlesztést, de a hatósági jogkör az az óvodás korral kezdődik.
És ahogy lenni szokott, eléggé félrecsúszott a helyzetük nálunk. Mert kőkeményen hatóságok, akik, ha leírnak valamit, azt marha nehéz megmásítani, akik akár szakértelem nélkül is diagnosztizálnak, és döntésük kötelező erejű. Mármint a szülőkre és gyerekekre nézve, mert a javasolt fejlesztésre általában fütyül az intézmény, azt ad, amire van pénze. És a megfoghatatlan állam kategóriánál érvelni szerintem még nagyobb kihívás, mint az önkormányzatoknál, de ez minket még nem érint, lévén az ovik önkormányzat felügyelete alatt maradtak. Tulajdont akartam írni, és persze arról is van szó.

Tehát a hatóság ír egy dörgedelmes levelet, hogy az adott időpontban jelenjünk meg a gyerekkel - mindkét szülő, természetesen -, hozzunk magunkkal enni-, innivalót, játékot, mert várni kell, elhúzódhat, és szabálysértés, ha nem jelenünk meg, akár erőszakkal is..
Rémhírek keringenek a szakértőis vizsgálatokról, a többórás szűk helyen való várakozásról, levegőtlen, piszkos helyiségekről, alkalmatlan alkalmazottakról. Nekünk szerencsénk volt (mindhárom alkalommal), várakozni eddig max. 5 percet kellett, az ott dolgozók kedvesek voltak, félig-meddig hozzáértők is, de mindenképpen segítőkészek és megértőek, s mivel nem diagnózist és ellátást kértem tőlük, a szakmai tudás adott esetben nem nagyon hiányzott. Azért kicsit igen. A helyiségek olyanok amilyenek - borzalmasak, de ez nyilván nem a dolgozók hibája.

Legutóbb - bár nem jelezték -, IQ-t mértek Kristófnál. Most véleményezhetném a tesztet - nem vagyok pszichológus, gyógypedagógus, de utánanéztem, sok mindent tanultam, kritikán aluli -, csak kicsit teszem. Nem értem, ha egyszer tudjuk, ha nemzetközi ajánlások és előírások részletezik, ha az Egészségügyi Minisztérium 2003-as érvényben lévő szakmai irányelvei szerint, az autistákat vizuálisan meg kell segíteni, miért nem bírnak egy megfelelő tesztet alkalmazni. Egy olyat, ami kiküszöböli a rossz beszédértésből, figyelemből eredő hiányosságokat. Létezik ilyen, ismerem is, és naná, meg is kérdeztem a bizottság vezetőjétől - bajban vagyok a hülye címekkel is -,  elismerte, hogy igen vannak, de ezeket nem vizsgálták meg hivatalosan és széleskörűen, így nem ismerik a használatát. Azt hiszem, ez lefordítva annyit jelent, hogy nem akarják/nem tudják/nincs idejük megtanulni. Javaslat: egy autizmusspecifikus diagnosztikai intézményben  - jellemzően az Autizmus Alapítványnál - kérjük IQ-mérést, és azt ők elfogadják. Ez sajnos alaphangon 8 hónap várakozás és 35 000 ft-ot jelent, így nyilván ezt ők nem javasolhatják hivatalosan, azt tudják tenni most, hogy iq-mérésnél jóhiszeműen vizsgálódnak, jelentsen ez bármit is. Én sajnálok mindenkit, aki a közszférában dolgozik, mert tudom, hogy meg van kötve a keze, de jobban sajnálom az olyan gyerekeket, akiknek hülye procedúrákon kell feleslegesen átesniük, mikor lenne jobb megoldás is.

Végülis minket ez közvetlenül - legalábbis Kristófnál - nem érint, mert nagyon ügyesen teljesített a teszten. Bementünk, meglátta a papírlapot, a széket, és kötelességtudóan leült - összeszorult a szívem, még csak 4 éves! -, és dolgozott 1 órán keresztül.
Némi szociális információ - neve, apa, anya neve, jele (ezt nem is tudta, nem nagyon használják az oviban a jeleket, mindenhol a nevük szerepel, de miért is tudná ezt egy szakosodott pszichológus, az egész megyében ez az egyetlen autista csoport).
Színfelismerés, formakirakás, mintakövetés, emberrajz, mi hiányzik a képen, képről beszélés, alap érzelmek felismerése, összetett utasítások követése.
Összességében gyönyörűen ment minden, én nagyon büszke voltam, egy éve szinte a nulláról indultunk, és hol tart már Kristóf, és 96 pontot kapott, ami ezen a vacak, nem specifikus, elavult teszten gyönyörű eredmény. Majd egyszer megkapjuk a határozatot a részletes értékeléssel - 30 napjuk van rá, április elején voltunk, de a hatóságok kötelezettsége nálunk más jellegű, mint az állampolgároké -, majd valamikor szeptemberben várhatjuk, nevetséges, tudom.Nagyon jól teljesített az olyan területeken Kristóf, ahol nem kellett a beszédre hagyatkozni, a formakirakást, színeket, számolást sokkal magasabb szinten tudta volna folytatni, némi vizuális megsegítés alkalmazásával pedig a szóbeli feladatok is jobban mennének - nem én találom ki, irányelv -, de hát ez van, Magyarország, 2013, örüljünk, hogy kapunk valamit, mi ilyen sajátosan dübörgünk.

A legjobban a fegyelmezettség, a nyugodt feladatkövetés, fesztelen beszélgetés, udvarias viselkedés az, ami meghatott, ha valaki látná ilyenkor a fiamat, biztosan nem gondolná, hogy az autisták dühöngenek.
Persze, a vizsgálati helyzet automatikusan kihozta az auti vonásokat is, a túlmozgásokat, perifériás (?) nézést, ingerkeresést, ragozás önkényes használatát:)

Ez a büszkeség tört elő belőlem a hétvégén, amikor a tavaly állandóan látogatott játszóterünkön voltunk, ahol találkoztunk az utoljára ősszel látott kortársakkal.
Hogy Kristóf udvarias volt, nem verekedett, barátságos volt, amikor szóltunk, hogy ideje indulni (telefoncsörgés volt, nálunk ez a jel), szó nélkül jött, hát ez tavaly nem teljesen így festett, voltak nehéz időszakok, amikor 2 tajtékzó őrültet kellett megfékeznem, vagy összeszednem az egyik szökésben lévőt.
A többi gyerek pedig - legalábbis 1-2 - verekedett, dobált, feleselt és kiabált és ordított. És a legelvetemültebb gyerek pont azé az anyukáé volt, aki megmagyarázta tavaly ilyenkor nekem, vagyis a barátnőjének, de azért én is hallottam, elég hangos volt, hogy Kristóf a közösség hiánya miatt ilyen problémás, és én rosszat teszek neki azzal, hogy nem engedem gyerekekhez. Hahh! Tudom, gyerekes, de elégtétel:)

Zalán lassan 3

... és méggsem az jut eszembe, hogy de nagy már. Ő még mindig kicsi. Más is mondta már, hogy a családban a legkisebb mindig kicsi marad valahogy, kevésbé önálló, ügyes, inkább kis ölbemanó. (na jó, ez olyan cukiszó, amit igyekszem soha többé nem használni, most jobb híján sikerült)

Nem tudom, az autisága mennyire számít, mert ő amellett, hogy kicsi, bizonyos szempontból eléggé érintett is, sok szempontból jobban, mint akár Kristóf, és néha olyan kis magányos. Elvonult, kis remete. Annyira nem hat rá a külvilág, hogy valóban képes lenne átesni embereken. Gondolkodás nélkül odamegy másokhoz, és elveszi azt, ami megtetszik neki. Mondjuk innivalót, játékot, táskát, kulcsot, telefont... És mindezt anélkül, hogy ügyet venne a másik emberre. Ezt félelmetes látni.
Apa a minap erről beszélt, miközben az ölében ringatta Zalánt, nagyon aggódik érte, mert olyan nagyon fura, és milyen kár, hogy a sok ember nem látja benne az okos, édes babát, csak a kezelhetetlen miniszörnyet.
Itthon persze jobb a helyzet, néha már igen szociális. És időnként a nagymamákra azért hederít:)
Időnként hangosan kacag, és szaladgál fel-alá. Időnként fájdalmasan sír - látszólag ok nélkül -, és potyog a könnye, és lehetetlen megvigasztalni. Máskor pedig fetreng a földön, és sikít, és rugdos - és itt sem mindig egyértelmű, hogy miért.

Szóval vannak dolgok, és rájöttem (nem volt túl nehéz), hogy az autistákat marhára nem szeretik az emberek. Számukra - főleg, mivel nem látható fogyatékosságról van szó - neveletlen, elkényeztetett, idegesítő kölykök, akiket jó lenne szájonvágni. Tudom, milyen érzés, én pont így voltam, és megvolt a véleményem az idióta kölykökről, és főleg a nemtörődöm, felelőtlen szülőkről, akik képtelenek venni a fáradságot, nem nevelik a gyereket, a legkisebb ellenállás felé mennek. Nagyon szégyellem magam utólag ezekért a gondolatokért, és ezért sem húzódom a háttérbe, hanem kiállok az autizmusért/ellen/védelmében (nem kívánt törlendő), vállalom, hogy fogyatékos gyermekeim vannak, és igen, ezzel lehet élni, és nem, nem neveletlenek, csak mások.

Mert hogy a fogyatékosok elbújnak. Nemcsak az autisták, hanem az összes többi fogyatékos. A
felnőttek és  a gyerekek, és a normál szülők eldugják a fogyatékos gyereküket. Biztos mindenki látott már kerekesszékest, vagy Down-os gyereket, de nagyon ritkán. Amikor olyan helyen vagyok, ahol nagy az előfordulási valószínűség - kórházban vagy fejlesztőhelyen - mindig megdöbbenek, milyen sokan vannak. Milyen sokan vagyunk:/
És többek között ezért nem tudunk bánni a fogyatékosokkal, mert nem látjuk őket, nem napi szintű a találkozás, hanem eseményszámba megy, és nem tudjuk, mit tegyünk. Nézzünk? Mosolyogjunk? Kérdezzünk? Nem bántó? Biztos bántja, inkább úgy teszek, mintha nem is látnám. Mintha észre sem vettem volna. (Megsúgom, ez a legbántóbb magatartás, a létező legnagyobb tapintatlanság.)
Véleményem szerint igenis a fogyatékosok családja nagymértékben tehet arról, hogy nem megfelelően bánnak velük. Ha mindannyian együtt élnénk, akkor megszokott, mindennapi integráció, inklúzió valósulhatna meg, nem ez lenne a cél az oktatásban, mert nem ott találkoznának először másokkal az emberek, hanem lenne tapasztalatuk. Tudom, hogy nehéz, és néha jó begubózni, és van olyan élethelyzet - főleg autistáknál -, amikor nem is szabad átmenetileg közösségbe menni, olyan súlyosak a magatartásproblémák, de erre vannak módszerek, pedagógusok. Nem szabad elzárni a gyerekeket!
Ismerek olyan családot, ahol a gyerek már 6 éves, és most volt először bevásárolni. Ahol nem mutatkozhat az iskolás testvér osztálytársai előtt, mert mit szólnának a társak? Ahol az egész család otthon ül (3 gyerekkel), és tévéznek napszám, mert a fogyatékos tesó miatt az egészségesek sem mehetnek sehová.
És nem húznám ezt tovább, de a sikeres integráció feltétele az, hogy legyen kit integrálni.

Szóval az autistákat nem szeretik, és Zalán néha nagyon az, vérlázítóan magányos és önző, és pökhendi, pedig egy nagyon okos, érzékeny és szeretnivaló kiskrapek.
Számol - múr húszig, és visszafelé is -, ismeri a színeket, és mondja is őket, pijos, sárda, ké, és ezenkívül is egyre több szót használ -nem mindig, nem mindet, nem konzekvensen, de időről-időre, és helyesen: ojjó, ó(r)a, táé(r), Zajjá, apa, aja, teát.
Bukfencezik és fejenáll, 40-es puzzlet is kirak, a számfogalma kialakulófélben, ha sétálunk, autók mellett a rendszámokat "olvassuk" mostanság.

Utálom,

amikor a 25 éves - srác és autó is, egyenként - majdnem elüt gyerekestől, és mégcsak bocsánatot sem kér. Nem is int. Rám se néz.

Amikor a bicikliúton nem lehet közlekedni, mert tele van gyalogossal. Vagy kinő rajta egy bokor - gondolom  hirtelen, egyébként csak kivágta volna valaki.
(És, ha  már itt tartunk, utálom, amikor a bicajos a járdán megy, holott az ellenkező oldalban van kiépített bicikliút is, vagy ha főútvonalon teker, a "Kerékpárral behajtani tilos" tábla ellenére, és a párhuzamos utca is kerékpárút.)

Amikor a játszótéren egy szemétkupac fogad, okádni tudnék, cigisdobozok, műanyag poharak, borosüvegek szétdobálva, két félig üres/vagy tele, de nem,.most konkrétan üres pohár a mászókán van fenn, hogy az élelmes gyerekem azonnal megtalálja.
(És nem vagyok hajlandó játszótér takarítással kezdeni a reggelt, inkább átmegyünk egy másikra, illetve mennénk, ha a város nem szedte volna le a csúszdákat javítani (??) még valamikor ősszel-télen, egyet konkrétan már több, mint egy éve, mert felújítják őket, de könyörgöm, május van, mikor használják a gyerekek? Télen? Ha felnőttek?)

Ezek csak a mai idegeskedéseim voltak, reggel fél 9 és 10 óra között. Ahogy ezeken gondolkoztam, jött több is, csőstől, de mivel nem aktuálisak, átlépek rajtuk. Vagyis túlteszem magam rajtuk, vagy igyekszem túltenni, mert mintha mindenhonnan csak árulás, pletyka, rosszindulat jönne - felém is és mások felé is, pedig annyira nem törődök már senkivel, és még így is megtalálnak. Ahogy látom - nem nagyon látom, mert több 100 olvasatlan blogbejegyzés vár rám -, más köszöni, megvan, mindenhonnan csak a derű, a szívecskés üzenetek jönnek. Irigy vagyok.

Kristófról pedig szinte csak jókat

lehet mondani. Szerintem fura lehet, hogy kevesebb a gond vele, mint egy átlaggyerekkel. Úgy értem, hogy olvasok blogokat, sőt, időnként a való életben is látok gyerekeket, akik folyton dacolnak. Azért se, semmi se, és itt van az autista Kristóf, aki többször mond igent, mint nemet, és nagyon szépen tudja a dolgait, ha számítógépezés van, akkor időzítőt állítok be neki, és nincs olyan, hogy méééég egy kicsit, meg még ne legyen végeeeeee, hanem óracsörgésre zárja le a notebook tetejét. Haláli jó fej.

Voltunk mostanában IQ vizsgálaton a Szakértői Bizottságnál, és Ados-vizsgálaton. Nagyon ügyes volt, talán majd leírom, hogy milyen, de ehhez idő kell, mindenesetre iszonyú büszke és boldog vagyok, mint ahogy a pedagógusai is, és nem győzöm csodálkozni, hová el nem értünk egy év alatt.
(Persze az is kiderül - főleg ilyen vizsgálatokon, ahol nem a megszokott környezetben van -, hogy milyen nagy az elmaradás is, és hogy mennyire más ő is a kortársaihoz képest, pedig ezeket én már észre sem veszem. Nem kell nagy dologra gondolni, de a vizuális ingerkeresés, a beszéd nem helyes használata, a kapcsolatteremtési nehézségek, igyekszem majd ezt is rögzíteni.)

Az ő kritikus pontja az evés - nem akarok hinni a fülemnek, hogy az oviban miket meg nem kóstol -, a társakkal való kommunikáció, a várakozás(i képesség hiánya).

A legaranyosabb, hogy használja a köszönömöt, bocsánatot kér, sőt általában így: "Bocsánat anyámkám!", és általában mindent így becéz, bácsi helyett bácsikám, ha öregebb, papámkám, illetve nénikém és mamámkám.
És a legjobb a hihetetlen fantázia, ami egy újabb sztereotípiát cáfol meg, az autisták nem fantáziátlanok, egyáltalán, sőt néha már az álmait is meséli Kristóf, és egy képről a minap nagy szöveget adott le elszabadult papírsárkányokról, szakadt zsinegekről és óriási viharról - a képen mindössze egy papírsárkány volt, a gazdája nélkül.

Nemalvós

A kicsi Zalán már megint felkelt hajnalban, és fent is maradt úgy 2 órára. Borzasztóan mérges vagyok ilyenkor, ezt sehogy sem bírom kezelni, most is, mivel hajnalban aludt vissza (6-kor), 9 után kelt, úgyhogy ugrott a fejlesztés, én olyan vagyok, mint aki egész éjjel bulizott, egész nap használhatatlan és nyűgös és ideges leszek, és óriási szerencse, hogy férj elviszi Kristófot reggelenként az oviba.
Szóval mérges vagyok, úgyhogy gyorsan lajstromozom, miért is kell örülnöm.

Mert kell, Zalus nagyon szépen fejlődik. Nem meglepő már, hogy nagyon okos, kitartó, imád tanulni, naponta hozza a kis székét, asztalkáját, egy csomag puzzle-t, meg a fejlesztőjátékait, és nyüstöl, hogy dolgozzunk vele.
A napirendi kártyákat egész szépen kezdi használni, tornán gyönyörűen együttműködik, és megjelentek az első szavak. Nem mindig kommunikáció formájában, inkább csak mondogat, ismétel, de ezek akkor is szavak, lesz ebből beszéd is, és ennek nagyon kell örülni.
Észreveszi már a környezetét, az ismerős embereket szereti.
Időnként bilit használ, ülve, állva, de azért még rendesen megy máshová is a termés. De haladunk itt is.

Ahogy Kristóf, Zalus is úgy 1,5 év kihagyás után folytatja ott az életét a családunkkal, ahogy anno kilépett belőle. Tehát van elmaradás, időnként elég nagy is, de most már Zalus is fejlődik, nem kell azért harcolnunk, hogy észrevegyen és elfogadjon bennünket.

A hisztirohamok mérséklődtek, de kell majd nagyon az úti napirend, mert itthon szépen boldogul, de ha kilépünk az ajtón, nem feltétlenül érti, hogy mi vár rá. Imád ugyanis kint lenni, de nem mindegy, hogy milyen módon, elkezdett motorozni, és nagyon szereti, ha a biciklimen hátul utazik, de a többi ellen (autó, gyalog) sikítva tiltakozik. Komolyan, zárt ajtókon keresztül is több km távolságra hallani.

Ami némi aggodalomra ad okot, az a fülbefogás, "indok nélküli" megrettenés és sikítás.

Mindjárt 3 éves, és mondjuk 2 évesnek felel meg fejlettségben, kivéve a mozgását, ami rendkívül jó, és persze a testi fejlettség is rendben van (pocak, husi és társai).

De a legjobban azt szeretem, hogy átlag 10 percenként szükségét érzi, hogy idejöjjön hozzám és megszorongasson.
Apa pedig azt szereti, hogy repül hozzá, akárhol, akármikor meglátja, ő lett a kedvenc, a szórakoztató- és játszófelelős, és az elmúlt sok-sok hónap semmibevevése után nagyon jól esik neki. (és nekem is, hogy végre nem én vagyok a kizárólagos ember a szemében).

Igazán nem gondoltam,

hogy tavasszal nem írok egy bejegyzést sem, de hát ez van. Az egy hét alatt, amíg - talán - tavasz volt, betegek voltunk, majdnem mindannyian.

Pedig már megint rengeteg dolog történt, a legtöbbje szuper, legalábbis amit tudunk befolyásolni valamennyire. "Sajnos" mostanában jobban követem a politikát, és ez időnként depresszióssá tesz, de úgy kell nekem.

Mindenesetre a fiúk nőnek - Balázs szerencsére nem annyira -, mi felnőttek pedig hízunk. Elég elkeserítő, mióta összeházasodtunk, mindketten felszedtünk egy-egy 20-ast. Hogy lehetek dagadtabb, mint amikor Zalánnal szülni indultam, igazán nem tudom. Mindenesetre most tornázok, és igyekszem diétázni, de valahogy nem megy. Sajnos most is a konyhában ülök, és az életem 80%-ban - feltéve, hogy nem alszom - itt vagyok, és hát igen, az állandó nassolás lehet a fő ok, hiába eszem már keveset, azt egész nap teszem.
De akkor is lefogyok, tegnap 3 órát bicajoztunk, ma alig bírok lábra állni, el is tűnt 1,5 kg, kár, hogy erre az erőfeszítésre csak igen ritkán vagy

ok képes.

Röviden, Balázs karján egy hét gipsz volt, egy balul sikerült focivédés kapcsán - rándulás vagy zúzódás vagy a záró szerint "valamilyen törés vagymi", nem én voltam vele, hanem nagyapja, létezne, hogy azért írnak törést egy sima zúzódás helyett, mert az több pénzt hoz a kórháznak? Költői a kérdés, sajnos már tudom, hogy minden létezhet.
Azért az durva, amikor egy ismerős meséli, hogy a barátnője a csecsemőosztályon dolgozó nemtomki, és nekik sosem kellett pelenkára, kenőcsre, krémekre stb. költeni, mert azt a barátnő mindig hozott.
És ugye, aki szült már, tudja, hogy számolva kapják a babák a pelenkát, talán hatot egy napra - haha -, kenőcs, nedves törlő, semmi nincs, mindent otthonról kell pótolni. Most már legalább tudom, miért.

Ezenkívül megvettük júniusra a repjegyet Angliába Balunak, egy hónapig lesz egy régi jó barátéknál, elmondhatatlanul izgulok, de tudom, hogy jó lesz, és tapasztalatszerzésnek, nyelvtanulásnak sem utolsó.
És a barátnővel esküvőn voltak, kár, hogy nincs fényképem még, nagyon szépek lehettek együtt, csupa jót hallottam vissza.

Most pedig már itthon vannak a kicsik, még gyártanom kell szappanbuborékot, és a csokis rizsfelfújtat kell befejeznem, mert Balázs pl. annyit eszik, mint 2 felnőtt, és lassan hazajön.

Hogy ez szerelem

azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a fiú a SAJÁT KEZÉVEL alkot a hölgynek:D Megható és megmosolyogtató egyszerre. És nagyon büszke vagyok rá.
Ezt mikulásra:

Ezt pedig nőnapra:

tavasz

Persze tudom, hogy viccből még visszajön a hideg, hogy ami kirügyezett az jól lefagyjon (el ne felejtsem behozni az erkélyről a tulipánokat, már 5 cm-es hajtásaik vannak), de tény és való, hogy megint itt a tavasz, a nap úgy süt, ahogy csak ilyenkor tud.

És ezt ki is használjuk.

Cserébe Kristóf itthon punnyad, mert megállás nélkül ömlik az orra. Próbálja kifújni, de nem érti, de legalább az orrszívást engedi, anélkül egy szemet nem aludtam volna tegnap éjjel, így azért pár órát sikerült.

Balu 16

Sweet sixteen.

Olyan nagyon fura. Még gyerek, de már kacsingat a felnőtt világra. Nem akar felnőtt lenni. Beszélgetünk, néha nagyokat, a minap a vallásról, kereszténységről. Néha harapófogóval se lehet kihúzni belőle, mi a baja.
Széles a válla, erős a tenyere, első szerelmes.
Érzékeny, és érzéketlen is, mint minden fiatal.
Családszerető, konzervatív, néha olvas, néha belemélyed egy-egy komolyabb filmbe. Van terve, álma, célja, és tanulja, hogyan tegyen érte. Fanyar humora van - kevesen értik, én imádom.

Pimasz, gúnyos, de csak ritkán bántó. Bátor és félszeg egyszerre. Kompromisszumot kereső és kedvelő, de az egyéniségét nem adja. Kemény.
Jaj, annyi minden egyszerre!

Oltások meg minden

Komolyan, én olyan zöld vagyok. Voltam. Vagymi.
De tényleg, tartózkodom a tartósítószerektől (és még vicces is vagyok), igyekszem a legtöbb dolgot itthon készíteni, nem dobálok a szemétbe festéket meg gyógyszert, hanem szépen leadom, minimális kozmetikumot használok - azok is inkább természetesek.
Szódabikarbónával, ecettel stb . takarítok, mosok, gőztisztítóm van, meg minden.. Nem égetjük a villanyt, kihúzzuk a töltóket, lekapcsoljuk a gépeket, nem pazaroljuk a vizet.

Tényleg zöld akartam lenni, amennyire a lehetőségeim megengedik - tavasztól őszig állandóan bicajozunk, legalábbis nagyrészt -, de kezd az egész zöldség, zöldesség, zöldeskedés egyfajta képmutatásnak tűnni. És a buta emberek kedvenc találkozóhelyének.

Például itt a mosódió őrület - én is beleestem, sajnos -, szerintem simán ki lehet váltani más környezetbart tisztítószerekkel az indonéz terméket, máris nem fuvarozzuk a szerencsétlent a világ végéről. Nem akarok közgazdasági számításokat citálni, a józan paraszti ész azt mondja, ne vegyél olyat jó messziről, amit itthon is megvan. Én speciel mosószódával, nátrium-perkarbonáttal és mosószappanokkal mosok. Tök jó, sőt, nem büdösödik a mosógépem és a ruhám.

Sokkal veszélyesebb szerintem az, amikor zöld oldalakra felraknak bizonyíték nélküli, elferdített cikket - az a lényeg, hogy valamilyen természettudományt feketítsen be. Ha az orvostudományt, az a legjobb. Mint pl. az oltásellenesség, ami a nagy olvasottságú és nagyon el(köz)ismert hölgy által vezetett oldalon is állandóan felüti a fejét.
És persze érzékeny a téma, mert az autizmussal kapcsolatban áll, 2010-es cikk, és persze a higanyt okolja, ami idegméreg (az oltásokban ugyan nincs és nem is volt higany, az elég nagy baj lenne, a tartósítószerben van etil-higany, ami kb. olyan fajsúlyú, mint a metil-higany, ami teszem azt, a tengeri halakban sokkal inkább előfordul). Szerintem tiltsuk be a halakat is. Van a vedooltas.blog.hu, ami egész jól kivesézi ezt a témát.

És bár az oltás-őrület már kb. lecseng - hiszen időközben kivonták a higany-tartalmú tartósítószert a gyermekkori kötelező védőoltásokból -, itt az ideje egy új vesszőparipának, a mindenfélediétának. Mert úgyis rossz a cukor, a liszt, a tej, a minden rossz, ehetünk esetleg húst, meg zöldséget és gyümölcsöt (ja, gyümölcsöt nem, mert a fruktóz is rossz), meg izé. És ez is a marha egészséges életmód egyik alapköve, persze kíváncsi lennék, hány diétázó kérdezi meg dietetikus véleményét. Inkább hagyjuk.
De mérges vagyok, mert egyre többen egyre jobban élnek az autizmusból, ez az új sikerbetegség, a szülőkre aztán mindent rá lehet sózni, talán mert nekik is könnyebb megvenni méregdrágán a vitaminokat, meg mindenfélét, mint bevezetni otthon egy napirendet, vagy tornázni mindennap, esetleg elmenni egy AOSZ rendezvényre, ne adj isten, támogatni a munkájukat.

Szerencsére nem az én dolgom, az én gyerekeim sínen vannak, fejlődnek, Kristóf a minap már mondta, hogy szeretem anyát, azóta is többször mondja, és persze már másnak is. Azt hiszem, inkább ezzel foglalkozom a jövőben, nem vagyok jó forradalmár:/

Nem értem az embereket

Sose értettem, nem nagy változás, de mostanában a más-más bolygóról jöttünk tudat egyre erősebb bennem. És ki tudja, melyik volt előbb, a gyerekek mássága vagy az enyém, de tény, hogy furcsa kis család lettünk.

Nem is ez a poén, hanem amiket mostanában átéltem.
Tény, hogy a gyerekek - különösen Kristóf - szárnyal mostanában. Rengeteg mindenben utolérte a kortársait, néhány dologban le is hagyta őket, és van néhány terület, ahol lemaradása van - lesz is, mindig is -, de összességében a csodájára járnak. Pár hete a gyermekrehabilitáción a doktornővel szabályos csevegést folytattak - a formákról, színekről főleg -, és a doktrnő megdöbbenve emlékezett a fél évvel ezelőtti találkozásunkra, ahol Kristóf még rá sem nézett, míg most választékosan és helyesen felelgetett a kérdéseire.

Tudom, hogy elsősorban szerencsénk van, nem az én érdemem, de azért van néhány dolog, amit sikeresen használtunk, és nagyon szívesen elmesélném - időnként meg is teszem - a többi sorstárs szülőnek. Semmi titokzatosságra nem kell gondolni pedig, pár dolog van, amit csinálunk:
vizuális segítségek, TEACCH terápia, TSMT torna. Ennyi. Az első kettő autizmus-specifikus terápia, amiből talán 5-6 van (hangsúlyzom, tudományosan alátámasztott, autizmusban bizonyítottan hatékony terápiák ezek), a mi térségünkben, és úgy az ország 90%-ban ennyi az elérhető. (A többi csak Bp-en, nem kevés pénzért. Igen, az autizmus költséges hobbi.) És az a szép benne, hogy a szülő is csinálhatja, semmi bonyolult dolog nincs benne, én is utánaolvastam, elmentem a Vadaskert szülőképzésére és az AOSZ által szervezett Fogódzóra. Plusz járok szülőcsoportra, és van 1-2 (pontosabban 3) gyógypedagőgusunk, aki segít, és én rengeteget tanulok tőlük.
A TSMT kiegészítő terápia, ártani nem árt, de legalább sok haszna van, mindamellett nem helyettesíti az autizmusspec terápiát.

Mivel sok helyre járok, sok mindenkivel megismerkedek, rengeteget tanultam, időnként megkeresnek a szülők, és én próbálok nekik segíteni. Elég nehéz feladat ez, meddig lehet beavatkozni egy család életébe, hogyan mondjjam, amit akarok, hogy segítsek, ezért elvégeztem egy autimentorszülő képzést. Csak az lehet mentorszülő, akinek van autista gyermeke és a képzést elvégzi. Illetve jár esetmegbeszélésekre.
És amit megtanultam, annak már nagy hasznát veszem, főleg néhány alapelv ragadt meg:
- a gyász folyamatát mindenkinek át kell élnie, amíg nem dolgozta fel a diagnózist (ami általában egy év!), addig nem tud a szülő segíteni a gyerekének, addig hiába adunk információt, nem tudja felhasználni;
- nem biztos, hogy másnak ugyanaz az újta, mint a miénk, én "csak az ajtót mutatom meg, neked kell belépni rajta" - Morpheustól, aki nem volt jelen a képzésen természetesen;
- nem tudunk mindenkit megmenteni;
- a mentorszülői feladat a segítés (információ, beszélgetés, segítségnyújtás stb.) folyamata után befejeződik. Nem kell - sőt nem is hasznos - barátkoznunk, a kapcsolatot folytatnuk, összejárnunk, mert az már nem a segítséget kérőről szól, hanem rólunk. Persze, ha később a szülőtárs megkeres, ez változhat.
- ragaszkodunk a meggyőződésünkhöz, és az AOSZ irányelveinek megfelelően kell működnünk.

Ezek a dolgok helyre tettek sok mindent a fejemben. Eddig is maximálisan ezekhez a terápiákhoz volt bizalmam - mert mi használjuk -, de most már teljes mellszélességgel ki is állok mellettük, és nem hallgatok (cinkosan?), ha szóba kerül az oltás, a diéták, a táplálékkiegészítők és vitaminok. Erről majd később írok is, de most elég hosszú lett, Zalán felébredt, szerintem hamarosan mennem kell:)

 Mindenesetre az oltások féle összeesküvés elméletről nagyon sokat olvastam, engem meggyőztek a kutatók,  hogy semmi közük az autizmushoz, a vitaminterápiák - inkább nem, a diéták - persze, mehetnek, kiegészítőterápiaként, orvosi ellenőrzéssel, és semmiképpen sem helyettesítve az autizmusspecifikus terápiát.

Zalán is visszatért

Megjött a szöszke, nagy szemekkel néz most már a szemünkbe, saját nyelvén ismét magyaráz, néha már lehet vele játszani - bújócskát, kukucskálót, birkózást -, mert huncutkodik, nevet és keresi az alkalmat. Nem csövezik már az asztal alatt - ha igen, annak nyomós oka is van -, időnként a nevére is hallgat, és szökőévenként szót fogad.
De mindenképp sokat nyílt és változott, sétánál gyakran jön szépen mellettem, fogja a kezem is, az oviban sem rendez földönfetrengős, rugdosódós hisztit (legalábbis nem mindig).

Imád kirakózni, feladatozni, örömmel megy be az összes fejlesztőhelyre, és itthon is hozza a kis puzzle-okat (nem is olyan kicsik már, kb. 20 darabosakkal is próbálkozik), a laptopját, a lük-öt, és örömmel veti bele magát a feladatokba.
Szeret tornázni, tsmt-nél szép sorban veszi le a kártyáit a tépőzár csíkról, sőt, néha már a napirendet is használja. A kártyákat megnézi, értelmezi, rakosgatja - a szókártyákat is.

Persze néha ok nélkül zokogásba csap át - ez nagyon szörnyű -, néha visítva nevet - ezt azért kibírjuk, főleg, ha este 8 előtt csinálja.

De mindenképp sokat fejlődött a kicsi is, és ez annyira jó, és ha ez még a tavasszal és a ragyogó idővel együtt is jár, hát kell ennél több?

Szuperanya

Nagyon sokszor, több helyről hallom - szemtől-szembe, hogy a hátam mögött mi megy, azt nyilván nem tudom -, hogy milyen szuper vagyok.
Nyilván a gyerekekről van szó, arról, hogy egész jól megbirkózom az autizmussal, egész jól működik továbbra is a családunk, nem törtem össze, viszonylag még türelmes is vagyok és a józan eszem is megvan többé-kevésbé.

Nagyon örülök ezeknek a megjegyzéseknek, simogatják a lelkem, feldobják a napom, igazolnak.

Pedig mindez csak illúzió.
Egyszerűen nem tehetek mást. Ez a dolgom. És szerintem sokan mások megtennék, és meg is teszik. Dicsérem én is magam, pedig szerencsém is van: mert túl a negyvenen valóban rengeteg tapasztalat, életbölcsesség (?) halmozódott fel bennem, a látóköröm is elég széles.
Szerencse, hogy ilyen házasságban élek, amilyenben, hogy a férj társ is, és aktívan részt vesz a gyerekek életében.
Szerencse, hogy viszonylagos anyagi biztonságban megtehetem, hogy szemmel tartom a gyerekek fejlődését, hozom-viszem őket, utánaolvasok, elmegyek mindenhová, ahol tanulhatok - napi minimum 8 óra munka után ezt nem tehetném meg.
Szerencsés vagyok azért is, mert nem rágódok a múlton - általában sem -, hanem megoldást keresek, és dolgozom, hogy minden jobb legyen.

És így minden jobb is. Persze a dicséret attól még jólesik.

Elbűvölő

Zalán.
Mindenkit - főleg idegeneket -, megbabonáz, mosolyra késztet. Érdekes:)
Mert Zalán aztán tényleg átnéz az embereken, maximum felhasználja őket - mondjuk a magasságukat vagy az erejüket - a céljai érdekében.

S mintha az emberek az elutasítást nem tudnák értelmezni egy ilyen ártatlan kicsitől, megpróbálnak kapcsolatot kialakítani vele - inkább kevesebb sikerrel. Akiket többször lepattintott, azok óvatosabbak már vele, de az 1-2 alkalommal látott idegeneket mindig az ujjai köré csavarja:)
És én büszkén hallgatom, milyen okos, szép, akaratos, stramm kölyök. Hogy csinálhatja?!

Balázs kedvenc tortája

Ez a finom málnás tejberizstorta. Minden alkalomra ezt kell készítenem, mint most névnapjára is. Én is imádom, mert mindig sikerül, nagyon finom és gyorsan elfogy:)

A torta receptje Mohától van.

Kristóf, farsang, napirend

Fejben nagyon készült. Tudta, hogy farsang lesz, napok óta az "itt a farsang, áll a bál...' szólt, 3 versszakban, tánccal, felpróbálta a méhecske jelmezt, álarcot készített stb. Tudta, hogy farsang lesz, az oviba apai segítséggel mentünk, sütit vittünk..
És Kristóf nem volt hajlandó átöltözni:( Zalánnal maradtunk, míg a gyermekrehabon jelenésünk nem lett, addig hol táncolt, hol nem, de nem igazán értette, mi is zajlik.

A napirenden mindenáron a szerdai programot akarta kirakni - nagy torna van szerdánként, Ayres eszközökkel, utána zenés relaxálás -, és bőszen integetett, amikor elmentünk végül - olyan fél 11 magasságában.

Sokat töprengtem, aggódtam is érte, míg Zalus fejlesztése folyt, és persze gondolatban vertem a fejem a falba, miért is nem voltam képes egy vizuális segítséget összeütni, hogy tudom elfelejteni, hogy a változást elő kell készíteni. Annyira "jól működik" mostanában Kristóf, hogy úgy tűnik, hajlamos vagyok túllazázni a dolgot, és elfelejtem, hogy milyen nagy szükségünk van a vizualizálásra, és legfőképp, hogy mennyire megkönnyíti az életünket.

Persze, mikor ebéd után érte mentem már semmi gond nem volt, az óvónők mesélték, hogy meglátogatták a tübbi csoportot, Kristóf mindenhová bátran bement, sőt egy székfoglalós játékba is beszállt a szomszéd csoportban.

Másnap reggel, amikor megálltam a csoportszoba ajtajában nyomatékosan közölte, hogy "Szia anya, menj haza!" Na igen, nem árt, ha tudom, hol a helyem:)
Az ovis napirenden pedig ismét kirakta az elmaradt szerdai programot.

108 cm és 18 kg

A védőnő szerint ezekkel az adatokkal már mehet iskolába:)
4 éves lett Kristóf, és hát igen, már van mit írnom róla, végre, tele van nagyszerű dolgokkal. Fogalmam nincs, mondtam-e már, de úgy érzem, hogy 2 év távollét után megint visszatért a családunkba. Biztos irtó fura ezt olvasni, de Kristóf valamikor 1,5 éves kora körül elke, ezdett távolodni, 2,5 évesen már nem velünk volt, és 3,5 éves kora körül kezdett visszatérni.
És itt van, beszél, egész nap, tesz-vesz, egész nap. Nincs már nyugodt 1-2 órám, amíg tudok néhány dolgot csinálni, mert folyamatos foglalkozást igényel. És nagyon igyekszem, hogy ennek csak örüljek,
Az egyik gyógypedagógusa mondta épp tegnap, hogy szerinte a külső szemlélő már nem venné észre, hogy valami más Kristófnál. Eltűnt az echolália, már nem ismétel, kérdésekre nagyobb részt válaszol, és ezel megfelelő válaszok. A tárgyi tudása az egekben, színek, formák, betűk, évszakok, ezer más dolog érdekli. Ha ilyen ütemben halad, jövőre kezdheti az iskolát:) Persze ez csak vicc, de az esze tényleg félelmetes (tavaly ilyenkor még nem tudtuk, nincs-e gond az értelmével, csak jelzem).
A kommunikációja őrül tempóban fejlődik, tegnap oviból hazafelé: "Fázik a kezem. Megkaphatnám-a kesztyűmet?" Oké, egy átlagos 4 éves nyilván mond ilyeneket, de nálunk ez továbbra is nagy és boldogságos dolog. Vasárnapi sétánkról is mesélt: "Sétáltunk a szökőkúthoz. A bácsi elzárta a vizet. A hó is elzárta a vizet." Élménymegosztás, óóó, ilyen gyönyörűséges dologról nemrég még csak álmodoztunk!

Szociálisan is jó fej, de persze itt lesz még dolgoznivaló.

Amúgy meg könnyen kezelhető, szabálykövető, a napirendet gyönyörűen kezeli, most már a hetirendet is használjuk. Szóval irtó jó fej lett. Persze korábban is imádtam, de most igazán könnyű szívvel telnek a napjaink. A szobatisztaság tökéletes, étkezésben abszolút önálló, a tisztálkodás, öltözés még nem megy, vagyis egyelőre egyszerűbb megcsinálni helyette a dolgokat, ez a teendőnk erre az évre.

A szülinapját abszolút értette, örült a tortának, ajándékoknak, játszóháznak. (Tavaly végigsírta a napot, és az ölemből figyelte a tortát és az eseményeket - nem értett semmit.) Időnként még mindig visszakeresi az asztalinaptárában a torta és a játszóház képét, és meséli a napját.

Énekel és mondókázik, mondtam már? Fest és nyondázik, feladatlapozik, felfedezte a számítógépes játékok világát, tv-t már nagyon keveset néz.

Öröm vele a nappal és az éjszaka is.

Breaking

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvas, azt, hogy időt és energiát szakít rám, arra, hogy elovassa a gondolataimat, a történeteimet.
Sajnos képtelen vagyok megfelelő módon ezt kommunikálni - ti. az örömömet -, így biztosan mogorvának és távolságtartónak tűnök, ami részben igaz is, de a legfőbb ok, hogy nincs időm. De azért elolvasom a kommenteket, mások blogjait, és nagyon szeretnék csevegni is, és minden, de a csevegésre alkatilag sem vagyok alkalmas, ez van. De azért örülök, meg minden.
Ez a pár sor már régóta itt motoszkál a fejemben, gondolom, ideje volt ide vetnem.

Zalán 2,5

El is felejtettem jegyzőkönyvezni, hogy Zalán még decemberben 14 kg volt a 93 centihez. Szép nagy baba, bár általában fényevő (legalábbis nagyjából 10 fajta élelmiszert hajlandó fogyasztani, és ezek közül csak elvétve fordul elő meleg étel).

Hjaa,. nehéz az élet. Persze Balu is ilyen volt, de már csak NAGYON válogatósnak mondanám, és Kristóf is hasonló, mégis egészségesek. Van nagyobb problémám is, de azért nem örülök, hogy fanyalognak a sütikre, tortákra, kelt tésztákra is:( Kristóf eszik néha fánkot és palacsintát, na de Zalus.. Megvetően fordul el láttukra.

Zalán persze ma is hajnalban ébredt. Sajna ez van. ha délután elalszik. Hajnal 3 körül ébredt, aztán mire visszaaludt, épp 6 óra volt, és így fél óra múlva kelhettem én is.
Mivel szerdán Erzsike nénis napunk van (fél 8-tól 8-ig korai fejlesztés), ilyenkor az egész család indul negyedkor, és először Balu pattan ki, én berohanok Kristóffal, átpasszolom fejlődni, addig apa Zalánra vigyáz a kocsinál, majd átsétál a munkahelyére, ami egy 15 perces séta, én pedig Zalánnal várom Kristófot, és utána együtt megyünk oviba.
Hát ez most durva lett volna, ha Zalánt fél óra múlva a visszaalvás után felébresztem, gondoltam lemondom Erzsikét, de Jancsi ismét szuper apaként felajánlotta, hogy megoldja busszal, aztán az oviba is átviszi Kristófot, legfeljebb egy kicsit csúsztat (igen, az állami cégeknél létezik ilyen, mint ahogy túlóra és ügyelet és készenlét is létezik - kicsit merev a rendszer, ellenben kiszámítható, és jelen helyzetünkben ezt is tudjuk értékelni). Én csak pihenjek.
Pihentem is, épp, mire visszaaludtam, fél 9 körül, nyílt a gyerekszoba ajtaja, és nyakig pisisen kitámolygott Zalán. Nem haragudtam kivételesen, olyan helyesen bújt hozzám, és hangosan kacagott a takaró alatt, miután  átpelusoztam.

11-kor a változatosság kedvéért Zalánnak jelenése volt Nórinál, a kórházban, gyógyped, TSMT terapeuta, heti 1x járunk hozzá mindkét gyerekkel, időnként szülőcsoportot is tart nekünk. 25 éves létére nagyon ügyes lány, nagyon szeretem, lelkiismeretes, határozott, tájékozott. Zalán ügyes volt, szépen dolgozott több, mint fél órán keresztül, aztán egy kis mozgással próbálta levezetni az agymunkát. Igazából az asztalokon ugrált, nyaktörő mutatványokat vállalt be és nem akart hazajönni. Végig ordított, míg fölöltöztettem  a fejét verdeste az ajtóba, majd teljesen leizzadva kiráncigáltam a kórházból. A kapunál álló biztonsági őrök hangosan nevetve - pedig egészen mogorva fickók - szurkoltak Zalánnak, hogy lehetőleg minden pocsolyába ugorjon bele, jól terítsen be mindent és mindenkit a sáros lével. Sikerült neki, a farmerom legalábbis térdig sáros.

Nem szabad engedni elaludni. Nem, mintha megakadályozhatnám benne:)

Egy új év

Hát itt vagyunk, megint elment 1-2 hónap, karácsony és újév, tiszta lap (persze nem, de mondjuk rá), fogadalmak (inkább nem, de kívánságok és vágyak igen), várjuk a tavaszt:)

De előtte még írok egy gyors kis helyzetértékelést, mert a napok kegyetlen tempóban pörögnek, a dolgok változnak, és sok minden történt ebben a tavalyi évben, amit szeretném, ha nem felejtenénk el.

A karácsonyt a sátoros ünnepeinknek megfelelően ismét betegen töltöttük. Felső légúti betegség után jött egy hányós-hasmenős, ami a gyerekeket szerencsére csak futólag érintette, de mi hárman nagyok egy héten keresztül nyomtuk az ágyat. Így telt el a szenteste, születésnap, névnap, szilveszter.. Még jó, hogy annyi szünnap állt a rendelkezésünkre, így ha pihenni nem is, kirándulni és játszani sem, de regenerálódni rendesen tudtunk. Persze a lehetőségekhez mérten, amit a még nem iskolakötelezettek szűkre szabtak rendes szokásuk szerint.

Leírtam a kívánságaimat, feladataimat az új évre én is, és csak a nagy projekteket említve sem lett rövid a lista, így úgy tűnik, lesz tennivalóm idén is, ami bizonyos szempontból elég nagy szerencse.

Baluval kapcsolatban most nincs különösebb tennivaló, mióta úgy döntöttünk, lépni fogunk, és felkeressük az iskolapszichológust, netán elbeszélgetünk a gyerekek gyógypedagógusával, van-e valami szociális zavar Balázsnál is, addigra a fiú kicserélődött:) Barátnője van, aki kedves és okos lánynak tűnik, bár én még nem találkoztam vele (pénteken lesz esedékes), a suliban nincs vele baj (úgy általánosságban), decemberben szinte csak ötösöket szerzett, és még kémiából sem fog megbukni, ami nem mondható el az osztálya 30-40%-áról.. (és mivel az én egykori kémiatanáromról van szó, elmondhatom, hogy kicsit sem túlzóak a megjegyzések a tanerő alkalmatlanságát illetően, de ez nem számít, MÁR nem akar kémiából érettségizni, inkább fizikából, ahol a tanár nem az én egykori fizikatanárom, szerencsére).

Kristóffal szintén nincs különösebb teendőm, hitetlen a fejlődése, számol, már angolul is (ez utóbbit pedig senki nem tanította neki), újabban elkezdte a betűket nézegetni, és persze, vannak furcsaságai, de egy érdeklődő, cserfes kisfiú lett belőle, amilyen a korosztálya. Szerencsére a viselkedésproblémák nem érintenek minket súlyosan, sőt, még közepesen sem, abszolút érzem, hogy iszonyatos szerencsénk van Kristóffal, mert nagyon jó állapotú, nagyon okos és simulékony. Persze, ha egy átlag 4 éveshez hasonlítom, akkor eléggé ordít a különbség, de nem hasonlítgatok, örülök.

Zalán nehezebb dió, és ennek csak egyik oka a nembeszélés. Mert persze semmit, max, hogy aja. És ez nem anya, áá. Ez apa, és anya, és kérek valamit, és elmesélek valamit, és minden, amit ki akar fejezni. Tehát a világ minden dolga így interpretálódik Zalántól: aja.
A rosszabb, hogy egy igazi hisztizsák, akaratos, türelmetlen, dacos, rontópál, és nem ehhez vagyok szokva. Több fejfájást és kínos és keserű pillanatot okoz nekem ez a kölyök, mint minden egyéb. Mint a másik két gyerekem együttvéve az eltelt évek alatt. Persze azért van jó oldala is, nagyon szeret engem, és ragaszkodik hozzám a kerek szemű, mindig kapok puszit, és ölel és bújik. Csak ne ellenkezzem vele, mert akkor üt-vág, rugdos, ordít magából kikelve, de mégis figyelve, hogy ugyan mit reagálok, beadom-e a derekam. Rossz hírem számára, hogy nem.

Jancsi és én pedig angolt tanulunk - nekem nem akkora falat, a fennmaradó időben pedig jó lenne sokkal többet kettesben és együtt tölteni, ami okosabb időbeosztást és kevesebb héderezést kívánna, én pedig közreműködőbb gyerekeket.

Hát ennyi az új évi tervekről és a jelen helyzetről.

Zalán bezsongott

Találtam egy ilyen című vázlatot a piszkozatok között. Sejtem, hogy mi indokolta, és persze szinte bármelyik napra igaz lehetett. Zalán már pár hónapja iszonyúan viselkedik, néha versenyt sikítok vele, hogy hagyja már abba. Nem túl okos dolog, persze.
Iszonyat kicsi az alvásigénye, kevesebb, mint Kristófé, 10 esetből 6-szor már nem alszik délután, és estére kibírhatatlanná hergeli magát. Ha alszik, mint ma is, akkor viszont este nem lehet vele bírni, most is itt járkál felalá, egy zsemlét nyammog.
Ma este eltörte Kristóf kosárlabdájának a kosarát - igazán nem tudom, hogy hívják, karima? mindegy -, Kristóf kapta karácsonyra, és imádja, gyakran használjuk, ellentétben a kis borzasztósággal, aki pillantásra sem méltatta, viszont ma rávágta a szobaajtót, mert az apja 8-kor levette az asztalról, hogy márpedig ma már ne ugráljon.

Az oviban már megpofozta a konyhásnénit, megrugdosta az óvónéniket, asszisztenst, rettegésben tartja Kristóf csoportját. Szumózóként hassal megy az ellenségre, nem kicsi erejével próbál mindenkit ellökni. Vagy megütni. Mert valaki - általában én - korlátozta őt szabad mozgásában, és ezért bűnhődjön a világ. Kicsit se vigasztal ilyenkor, hogy mindenki dicséri, milyen okos, és értelmes. Kikészít, és nem találom hozzá a kulcsot. Azért ilyenkor kicsit vigasztal, hogy legalább az értelmével nincs baj. Csak az én értelmem bírja ki.